Te belém...

Mint a parázsló szén, olyan a város
a nap álmos, izzik a vánkos,
esőcsepp sistereg a betonon:
a nyár búcsút int, távozik a Tejúton.

Szólót táncol egy fa az erdő közepén,
évszak-ritmusra leveleit  lerázza,
meztelen most, mint Te meg én
nyáron a  tenger peremén.

Ringnak az ágak, tengerbe árad
folyó, Te belém
szerelmes lettél, mikor sors született
annak idején.

Sorsod a sorsom az időorsón
tekeredik, körülér,
messze a végzet,
közel az álom,
ha Te költözöl be belém.

Sorsod a sorsom az időorsón 
tekeredik, falevél…
ringnak az ágak, tengerbe árad 
folyó, te belém…
szerelmes lettél, sors született,
a neve TE MEG ÉN.

Egy pillanat

Mint egy halom elmosódott pixel:
a város, amit homály mos...
Mindenki hív, keres, 
A pontból B pontba megy,
mi fekszünk egy üvegbúra alatt,
ahonnan mindezt látni lehet.

Ki, kivel mit akar
mindenki rohan,
minket üvegbúra takar,
arcom a tenyeredben dobban, 
mint a tudat, tisztán, csendben:
Jó itt együtt. Minden rendben.