Vallomás az írásról

Az írás alapvetően MEGŐRZÉS. 

Vannak, akik magukat akarják az utókorra hagyni, 
és vannak, akik a szövegeikben hibernálni akarják azokat,
akiket, amiket az életben szerettek. 

Én az utóbbi csoportba tartozom. 
Élmény-, érzésgyűjtő vagyok.

Innentől kezdve semmi sem MŰ,
amit sikerül szavakkal közre fognom.

(sajnos) Nagyon is valódi. IGAZI.

Téged siratlak

Mindenkinek, aki megnevettette, aki szerette és, akit szeretett. Köszönet. Én ezzel a verssel szeretném leróni végső tiszteletemet, hálaként, hogy az unokája lehettem én is.( Pacsirtakörtének nevezte a körtéit. Fagyökérnek a házi füstölt kolbászt.)

A tél, mint, aki tudja,
hogy hamarosan vége lesz,
beleheli még utoljára
az egész kertedet:

a körtefád alatt hóvirág
virít,
mintha a pacsirtakörték 
érkezését várná.

Emlékszel? Te nevezted így.

Hó nincs, ami melegen 
körülölelné a veteményt,
csak tél van, és a hideg, 
ami kiszorítja a fényt.

Virág is csak az,
amit majd a sírodon hagyok,
vagy gyerekként képzelem,
hogy oda tesznek a nagyok.

De bennem minden hófehér,
pedig feketét illene,
most, hogy elmentél, Papa,
ki viszi majd a gyereket haza…

Ki szól majd, hogy érik a körte,
és kit kell majd megnevettetnem érte?
Ki főz majd pálinkát a kihűlt testnek,
ki mesél majd a múltról, amikor Téged kereslek?

Ki visz ki a kertbe,
hogy megmutassa, miért érdemes
a földben életre nevelni
minden kis gyökeret?

És végül, ki lesz az, akit ezután
titkon úgy szerethetek,
mintha még mindig létezne 
bennem az a gyerek?

(Papa, most Veled ölelem
a „fagyökereket”.)