Szerelmeim

Az első jó lecke volt:
egy puszinak becézett csók,
egy kézfogás, és viszlát…

A második titok volt,
láthatatlan forrt a szív,
ettől lett szép a múlt.

A harmadik vérré vált,
mint a víz, 
dallama visszahív…

A negyedik utazás, 
lebegő, fontos, mint a levegő.
Nem hozza vissza senki más.

És a szív romjait söprő elsöprő
sokadik a sors,
és az utolsó, az most..

Úttalan utak a bőr alatt

Kiszögel a lélek, a szemeim mögé tesz 

egy képet, belelépek, máris ott vagyok,
Ebben a képben  egészen  mást jelentenek
a hétköznapi házsorok:

A-betű a tető, H- a ház,
annyi H, ahány emelet,
annyi hiány, ahányszor nem
lehettem ott Veled.

Fej vagy írás ez a kép,
amibe a versbeli én belelép,
vagy csak puszta betűlabirintus,
ahol nem fér meg semmi
„kéz kezet mos”?

Minden tiszta, fut a tinta
a bőr alatt, valaki most írja
 a sorsomat.

Követem a sorokat:
házak…
valahol majd csak megtalállak.

A Nap lepattanó fénye alatt

Ahogy a fák vetkeznek
a Nap lepattanó fénye alatt
szikrázik az est, zuhogni kezd…
Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz…

Valahol focimeccs, 
mérkőzik két csapat, szurkolnak…
Nekünk nem szurkol senki sem,
pedig nagy verseny a szerelem:
Vagy ő szeret, vagy én szeretem…
Nincs egyszerre érkezés,
de ha mégis van, az csodaszép:

Pillanatra megáll a szívverés,
alvadt érzések helyett,
újakkal telik meg az egész,
betölti a kihűlt helyeket,
a test lángolni kezd Veled,
és a szó: szeretlek…
végigsimogat.

Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz,
a zuhogó esőben szikrázik
az est,
a Nap lepattanó fénye alatt,
ahogy a fák,
ismét egymásnak vetkőzik két világ.

Te belém...

Mint a parázsló szén, olyan a város
a nap álmos, izzik a vánkos,
esőcsepp sistereg a betonon:
a nyár búcsút int, távozik a Tejúton.

Szólót táncol egy fa az erdő közepén,
évszak-ritmusra leveleit  lerázza,
meztelen most, mint Te meg én
nyáron a  tenger peremén.

Ringnak az ágak, tengerbe árad
folyó, Te belém
szerelmes lettél, mikor sors született
annak idején.

Sorsod a sorsom az időorsón
tekeredik, körülér,
messze a végzet,
közel az álom,
ha Te költözöl be belém.

Sorsod a sorsom az időorsón 
tekeredik, falevél…
ringnak az ágak, tengerbe árad 
folyó, te belém…
szerelmes lettél, sors született,
a neve TE MEG ÉN.

Egy pillanat

Mint egy halom elmosódott pixel:
a város, amit homály mos...
Mindenki hív, keres, 
A pontból B pontba megy,
mi fekszünk egy üvegbúra alatt,
ahonnan mindezt látni lehet.

Ki, kivel mit akar
mindenki rohan,
minket üvegbúra takar,
arcom a tenyeredben dobban, 
mint a tudat, tisztán, csendben:
Jó itt együtt. Minden rendben.

Vasárnapi sziluett

Ez a vers kérésre, hangulatrendelésre készült Kemenes Sophie Andreának.

30 fok van, alkonyodik. 
A Nap sugarai beszőtték a gangot,
a felső szomszéd megint hangos, 
alul üvölt a meccs,
a szellőzőn rántott hús illata csorog,
ez a vasárnap se csendes.

Teri néni teregetett, öblítő illat,
rántott hús, este,
langyos szél simogat, és teste
feltűnik egy sziluettbe’.

A gyerekkor jut eszembe, a nagyi, 
hogy milyen jó is volt vele lakni.
A vasárnapi ebéd, az egész család,
akik már csak képen díszítik a szoba falát…

Majd, amitől ez a nap is teljes: a hiány,
hogy éjjel valaki a gangon jár, és megáll 
az ajtóm előtt.  Én álmodom mindig, 
de nem látom Őt.

Akvarell

Az Alkony, szakállas vénember,
a stégen fest remegő kezével
egyikben pohár, a másikban ecset
a szívét megfordítja, visszacsepeg…

Ring a táj a szájához emelt pohárban:
ömlenek a színek, miközben az Égre csepeg
a pirosba mártott ecset. Zuhogni kezd.

Sok ember elmegy az Alkony mellett:
Mindenkit, akit észrevesz, a képére fest.
A vásznon szilánkosra törik a tenger,
és a sirályokkal leszáll az est.

Az Alkony szakálla kék, 
ereiben utat tör a dagály,
remegő kezéből kiesik az ecset, 
és a stégen lealkudja képét a halál.

Üzenet: a palackban

Vijjog  a sirály a tenger felett
papírsárkányok ereszkednek
pelyhes tollak vízre hullnak
mából holnapba ring a csónak

(átkarollak)

vízre ereszt el a kezed
mélyre húz a tenger veled
szeretkezel szeretkezek
eresszél el eresztelek

holdüzenet dagad a víz
Nap is üzen és visszaszív
apad a tenger szakad a part
előrevisz és visszatart

 (lebegek)

 vízre írom a nevedet

Mesés élettörténet

Járhatnánk együtt, mint nyári záporral a szivárvány,
Te lennél a herceg, én pedig a királylány.
Gazdag lenne a mi királyságunk,
de nem lenne pénzben mérhető kiváltságunk. 

Egészen más kincsek éltetnének minket,
csupa csoda csak, amit a szívünk hinthet.
Feleség féleség fele királysággal,
ez lennék Neked minden kiváltsággal. 

Nem lenne hétfejű sárkány, semmi ármány,
csak nyári zápor mindig, szivárvánnyal. 

Csacska játék, amire vágyok,
üveghegynyi távolságok,
láthatatlanná tevő köpeny,
és egy repülőszőnyeg, ami elvisz innen. 

Semmi holtodiglan holtomiglan,
de minden, ami az életért van. 

Elalvások, és ébredések,
mesébe illő ténykedések,
egy igaz mondatnyi volt egyszer egy,
és minden, ami már sohasem lesz.

Költői kérdés

A szellőzőből zene szól,
dallama végigtekeredik
a pesti emeleteken,
mint kaptárban
a királynő zümmögése...

Lehet, hogy miatta is,
nem tudom, én már unom,
hogy nem múlik.
Valahogy egy belső úton
folyton a szívig lopódzik.

Mint egy kanóc,
amit meggyújtott
egy gyilkos kéz,
hirtelen végig ég.

Szerinted meddig tart még?

Átrajzolt jövőkép

Mintha csak egy képet

néznél:
Nem tetszik, színtelen,
ebben a kompozícióban
nem lennél ott velem.

Nem ülnél a kanapén,
én nem ülnék az öledbe,
és nem írnálak bele
ebbe a kötetbe.

Ezen a képen (valószínűleg)
nem találkoztunk volna,
mert minden olyan szürke,
szürke és egyforma.

Belakhatnánk úgy,
mint egyetlen virág,
a levegőtlen, üres,
barátságtalan szobát.

Mert erről a képről
épp mi hiányzunk,
hisz kiszínezhetnénk
végre a magányunk.

Benne lehetne minden,
minden olyan részlet,
ami engem és Téged
együtt egésszé tett:

A félutak, a félszavak,
a féligazságok,
az egymás ellen elkövetett
'csak' félig gazságok.

Hogy félig szerettelek,
mikor Te egészen,
és most, mikor akarlak,
nem lehet egészen...

Tudom, hiányos ez a kép,
de én arra koncentrálok,
hogy lehet a törött ép,
és mi teheti teljessé
ezt a kis világot.

A szerelem ilyen korban

Ez egy duett szövege a most készülőzenés darabból, amit írok:

A szerelem ilyen korban
perzselően szívre dobban,
összeforrunk ezer csókban,
nem elég, hogy szomjam oltsam,
összeforrunk ezer csókban,
nem elég, hogy szomjad oltsam:
Az egész világ, mind egy foltban
szemeidben lángra lobban.

Tested pokla engem akar,
testem pokla Téged takar...
Hol a világ? Hol a vége?
Mikor érünk együtt révbe?
Hol a jövő, hol a múlt van,
ott várlak én, ahol út van.

Hozzád vezet, tőlem indul,
hozzám vezet, Tőled indul.
Álmaink határain túl
végtelen út ölel körbe,
együtt leszünk mindörökre.

Égben szállunk, Földre hullunk,
eggyé olvad minden csontunk:
oldalborda, szívbillentyű...
Életemmel leszek hű,
végzetemmel leszek hű,
hozzád, soha máshoz,
Isten, legyen áldásod ránk.

Végtelenül, soha jobban,
ahogy testünk a földbe csobban,
úgy leszek testetlen köd,
de Veled örök, de Veled örök.

Égbe szállunk, porba hullunk,
eggyé olvad minden csontunk:
oldalborda, szívbillentyű...
Életemmel leszek hű,
végzetemmel leszek hű,
Hozzád, soha máshoz,
Isten, legyen áldásod ránk!

Nem bírom leírni

(Legyen pont a pont,
a vessző sokat ront,
ha hamis, nem odavaló,
mert bizonytalan,
és megtörik a szó.)

Írtam már rólad korábban,
de nem ismertelek,
a végzetről írtam,
de nem volt még neved.

Arról szólt a vers,
hogy valaki szeret,
leírtam azt is,
milyen lesz Veled:

Az élet, a csend,
a szeretkezés, levés,
és tudtam már akkor,
nem lesz sok és
nem is lesz elég,
és, hogy nagyon fog
fájni az elengedés.

Most megtörtént minden,
mintha én írtam volna:
az élet, a csend,
a szeretkezés...
 
de az utolsót
nem bírom leírni,
... olyan nehéz.

Lélekvitorla

Feljön a tenger a teraszig,

nézem a köveket, nem vagy itt.

Zenél a dagály, zúg a part,
míg lebegek, felszínen tart
az érzés, ami körülölel,
hogy nem veszíthetlek el.

Kifeszül a lélek a testben,

vitorlavászon, (el kéne mennem).
Fodrozódik a szoknya, mint a víz,
nem soká jön a szél, messzire visz
hangja, mint a tied, suttogó,
fuldokló: helló, helló, helló...

Lélekvitorlát bont a test,

parttalanság kint és bent.

Zenél a köveken a tenger,

a teraszig jön az Adria.

Nincs olyan ember,

aki ne hinné el,
hogy ez csoda.

Budapesten a nyolcadikon,
nélküled csak fuldoklom.

Feljön a tenger, lebegek,
nem jut eszembe,
csak a Te neved.

Idill ÖRÖKbe

Te vagy a nagykifli, Párizsban vagyunk,

mindent az ajtón kívül hagyunk.

Az eső épp nem esik, képzeljük oda,
karjaid gyűrűje most az egész szoba.

A szíved dobban, hullámot vet,
viszi a testem,
olyanok vagyunk, mint a tenger,
ebben a csendben.

A gyermek odabent

(Kemény István utánérzés számomra:)

 Hintázik a szívben egy érzés,
a kamrákban visszhang a hangja…
Ki kéne venni, olyan kicsi,
de azért már nagy, na.

Nyúlnál érte, hogy kiemeld,
de egyre csak hajtja.
Nyúlnál érte, hogy kiemeld,
de még nem hagyja.

Hintázik egy érzés:
a szívben billen
jobbra majd balra,
olyan tiszta,
hogy gyermeki az arca.

Egyszer fönt, egyszer lent,
ide száll, oda száll,
Odabent kalimpál.

A kamrákban
visszhang a hangja.
Örökre kivennéd,
de sohasem hagyja.

Leukémia

Egy kockakövön ülsz, nyirkos és hideg.

Mezítláb jöttél. Havazás lesz…

Ma talán kifekszel egy angyalt magadból,

aki már rég a testedben barangol.

Szép női neve van, csak úgy simul a nyelvre,

fel a nyelvhegyig, aztán meg le.

Ha sokáig repteted kezeid a betonon,

hófehér testeddel összeolvad a peron,

a mozgás frázisait magadba rejtve…

olyan leszel majd, mint egy preparált lepke.