A feslett nő

Foszlik testén a cérna,
elnyűtt, sokat látott darab.
Ahogy a zsebeiben matat,
mintha keresne valakit.

Miniatűrök

Sors

Erezett tenyér:
Életünk vésetei
meddig érnek el?

Emberöltő

Porból és porrá.
Bennünk hullik alá most
az idő, ugye?

Majális

A szél belekap,
ahogy a hajad lebbent
régen. Szélforgó.

Ibolya

Csokorba virág.
Boldog nagyanyák voltak
egykor, emiatt.

Gyerekjáték

Számolok. Tudod.
Elbújtál valahova?
Mindig kereslek.

Hajléktalan

Kabátot vigyél.
A szelet nem érdekli,
ki halt, ki él még.

Takaró

Hajad betakar,
növeszd körém még, kérlek.
Sűrű, mint a hó.

Józan ész

Ha mások tükre,
könnyen kicsorbulna majd,
jusson eszedbe.

Léten terem

Ma nekem nőnek
a léten szép világok,
mint neked tegnap.

Milliárd billiárd

Kóválygunk, mint egymásnak ütött
billiárdgolyók a sarki kocsma asztalán:
kilőve, úttalanul, céltalanul, ugyan már...
Mert a csíkos az ellenség, a telié a győzelem,
utoljára a feketét, aztán még egy körre jöjj velem.

Épp kivel vagyunk, annak szurkolunk, 
azon múlik minden. Ha fogadunk, 
végül tessék, itt az ingem,
gatyám rámehet egy ilyen estére veled,
ez kihívás, és persze vérre megy,
te pedig fenékig kiiszod az életet.

Kóválygunk, és leheletünket beissza a köd,
aztán hazaérve hozzám már nincs közöd.
Mint a fehér golyó az asztalon, olyan vagyok,
megadom a kezdőlökést, te meg hagyod,
hogy tőlem távol álljon minden a terepasztalon,
elég, ha elhiszem, hogy győz a csapatom.

De győzelem-e valóban, ha eltűnik innen
minden résztvevő, és a süllyesztőben
számlálhatjuk, hogy kinek mennyi
áldozata volt a csatát megnyerni?

Hólepel a szív felett

(Nagybátyám emlékére tisztelettel és szeretettel.)

Száll az idő, mint a köd,
a szárnyak alatt felnyögök.
Hideg ölel, hűl a test,
csak a virágokat menti meg
a hólepel a szív felett.

A temető ma csendesebb,
csendesebb, és fényesebb.
Szoborkertté hűl az erdő,
faágak, rideg ölelések.
Nincsenek ma temetések.

Nem halhat meg senki sem,
és meg se hallhat ma.
A csendnek nincs szava,
és nincs dobbanása se
a szívnek a hólepel alatt.

Az utolsó itt maradt lehelet
a kórházablakra fagyott.
Száll az idő, mint a köd,
életünkből félrelök.

A cserepekre hull egy árny.
Tessék: hó helyett szárny.

Egy leporolt dallam

Mint padláson oxidálódott kép,
elém lép a múltból egy dallam,
fülemre tapasztanám kezem,
de azt akarja, hogy halljam.

A pókhálós zongora megremeg,
már rég nincs rajta, 
de még érzi a kezed.

Az első akkordoknál, felszáll
a por, és egy újabb szólam, 
nem tudom eljátszani,
hiába gyakoroltam.
Nem vagyok már
az a gyerek, aki akkor
melléd telepedett,
de a billentyűk még
emlékeznek.

Halkan kúszik, mint a fény
a redőnyréseken,
a dallam időutazásra indul
velem,
míg végül minden hangra
elválik a fától egy levél,
és valaki bennem 
végleg hazatér.

Házi szőttes

Páros-páratlan sorminták vagyunk egy tervben:
Kijárom az Életet, aztán a Világegyetemre iratkozok be.
A sorból kiállás, csak egy újabb sorbaállás.
Ha választhatok, ki leszek, inkább lennék Te.
Mert a rend a lelke, és Te nagyon rendben vagy,
mindennek tudod sorát, és pótolod, ha felfeslik,
az élet szövetén, a hiányt.

Nekem nincs bajom a mintákkal, de zavarja a szemem,
és másoknak is hamar szemet szúr az ilyen. 
Mint én, tudom, senki sincsen, mert mindenki egy,
ért engem az Isten, és egy mindenkiért,
olyan meg már nincsen.

De besoroznak a gének, és egyéb szövevények, a sejtek, 
amikben visszatérő kézbesítetlen üzenetet sejtek. 
Mint anno a kártyás telefonnál: egységben az erő,
de ma már csak másolat itt minden felmenő.

Páros-páratlan, és a séma spirituális, 
sormintákban áll helyre a rend, és, ha kiállsz,
akkor is beállsz, ez már csak így megy.
Ha választhatnál, talán én akarnál lenni,
mert egy bolond százat csinál, és már néha
 egy fecske is nyarat, bár sokan nem szeretnek vetni,
de irigylik azt, aki arat.