Mint padláson oxidálódott kép,
elém lép a múltból egy dallam,
fülemre tapasztanám kezem,
de azt akarja, hogy halljam.
A pókhálós zongora megremeg,
már rég nincs rajta,
de még érzi a kezed.
Az első akkordoknál, felszáll
a por, és egy újabb szólam,
nem tudom eljátszani,
hiába gyakoroltam.
Nem vagyok már
az a gyerek, aki akkor
melléd telepedett,
de a billentyűk még
emlékeznek.
Halkan kúszik, mint a fény
a redőnyréseken,
a dallam időutazásra indul
velem,
míg végül minden hangra
elválik a fától egy levél,
és valaki bennem
végleg hazatér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése