Őszi rapszódia

Már nem jelent semmit a lélegzet,
mikor kiáramlik belőled,
és végigsimít az arcomon;
mert megint túl közel vagyok,
mint Ikaroszhoz a Nap,
és megint megégeted magad.
De túléled akkor is, 
ha harmadfokú,
mert másodlagos, 
ki van veled,
ha nem vagyok (ott).

A naplementével elpezseg a hit.
Hulló levelek, integető tenyerek.
Csak port és hamut hagyott a nyár.
Aki szelet vet, vihart arat,
és köddé válik, ha kell,
persze, ha újra látod, azt hazudja
majd, nem felejtett el.
Olyan az idő rajtad,
mint hullám a tengeren:
a partot betakartad,
és a csend távozó idegen.
Hajó-vágyat bontogat a szél,
titkon nevet is ad neki: Remény.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy az, aki halott 
nem hagyhat csak 
egy élőben nyomot.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy aki élő, halottban 
már nem hagyhat nyomot.

Szüret

Az ősz vérbeli kurtizán:
Rávesz, hogy fröccs helyett
tisztán csak bort igyál;

Szeptembertől decemberig 
vetkezik, fürtjeiről mustot 
csepegtet poharadba.

Egyetlen fiatalként 
vénasszonyokkal érkezik,
és az élet ellen vétkezik,
mikor halálra fagy.

Kacagása szélsüvítés,
sírása zuhogás,
hallgatása végtelen
mélységű zuhanás.
Tekintetében levélörvény,
és benne törvény: a pusztulás.

Az ősz vérbeli kurtizán,
akinek ölében elég a világ.

Miért lenne gyáva, aki fél?

Ugrálunk, mint cirkuszban a bolhák,
üvegbura felettünk. Korlát.
A nagy harcban elvész a cél,
a folyókban patakzik a vér…

Kikapcsolom a híreket,
hátha akkor nem ölnek meg
több ártót és ártatlant.

Kicseréltem reggel a paplant?
Teliholdkor nyugtalanul alszom,
azt álmodom, ez is az én harcom:

Hogy a társadalom fogyasztói
közül vagyok egy; 
hogy egymást emésztjük Bábelében;
hogy ott a csontom, és abból dől össze 
az a soha fel nem épülő torony;
hogy értetlen és kérlelhetetlen vagyok,
mint azok a kicsik, akik nagyok.

Azt álmodom, én is Káin vagyok,
nem számít magyar, lengyel vagy orosz,
egy vagyok a sok közül, aki oroz.

A rengetegben rengetegen 
rengetjük meg Isten hitét bennünk.
Az ölbe tett kéz is csak fegyver,
és a puskacső túloldalán ott egy ember.

Az üvegburát levették, 
ne gondold, hogy ott van.
A határ is csak képzelet,
ahol Ábel elveszett,
de az Isten ott van,
és már nem kell hely a sorban.