Idill ÖRÖKbe

Te vagy a nagykifli, Párizsban vagyunk,

mindent az ajtón kívül hagyunk.

Az eső épp nem esik, képzeljük oda,
karjaid gyűrűje most az egész szoba.

A szíved dobban, hullámot vet,
viszi a testem,
olyanok vagyunk, mint a tenger,
ebben a csendben.

A gyermek odabent

(Kemény István utánérzés számomra:)

 Hintázik a szívben egy érzés,
a kamrákban visszhang a hangja…
Ki kéne venni, olyan kicsi,
de azért már nagy, na.

Nyúlnál érte, hogy kiemeld,
de egyre csak hajtja.
Nyúlnál érte, hogy kiemeld,
de még nem hagyja.

Hintázik egy érzés:
a szívben billen
jobbra majd balra,
olyan tiszta,
hogy gyermeki az arca.

Egyszer fönt, egyszer lent,
ide száll, oda száll,
Odabent kalimpál.

A kamrákban
visszhang a hangja.
Örökre kivennéd,
de sohasem hagyja.

Leukémia

Egy kockakövön ülsz, nyirkos és hideg.

Mezítláb jöttél. Havazás lesz…

Ma talán kifekszel egy angyalt magadból,

aki már rég a testedben barangol.

Szép női neve van, csak úgy simul a nyelvre,

fel a nyelvhegyig, aztán meg le.

Ha sokáig repteted kezeid a betonon,

hófehér testeddel összeolvad a peron,

a mozgás frázisait magadba rejtve…

olyan leszel majd, mint egy preparált lepke.