Egy leporolt dallam

Mint padláson oxidálódott kép,
elém lép a múltból egy dallam,
fülemre tapasztanám kezem,
de azt akarja, hogy halljam.

A pókhálós zongora megremeg,
már rég nincs rajta, 
de még érzi a kezed.

Az első akkordoknál, felszáll
a por, és egy újabb szólam, 
nem tudom eljátszani,
hiába gyakoroltam.
Nem vagyok már
az a gyerek, aki akkor
melléd telepedett,
de a billentyűk még
emlékeznek.

Halkan kúszik, mint a fény
a redőnyréseken,
a dallam időutazásra indul
velem,
míg végül minden hangra
elválik a fától egy levél,
és valaki bennem 
végleg hazatér.

Házi szőttes

Páros-páratlan sorminták vagyunk egy tervben:
Kijárom az Életet, aztán a Világegyetemre iratkozok be.
A sorból kiállás, csak egy újabb sorbaállás.
Ha választhatok, ki leszek, inkább lennék Te.
Mert a rend a lelke, és Te nagyon rendben vagy,
mindennek tudod sorát, és pótolod, ha felfeslik,
az élet szövetén, a hiányt.

Nekem nincs bajom a mintákkal, de zavarja a szemem,
és másoknak is hamar szemet szúr az ilyen. 
Mint én, tudom, senki sincsen, mert mindenki egy,
ért engem az Isten, és egy mindenkiért,
olyan meg már nincsen.

De besoroznak a gének, és egyéb szövevények, a sejtek, 
amikben visszatérő kézbesítetlen üzenetet sejtek. 
Mint anno a kártyás telefonnál: egységben az erő,
de ma már csak másolat itt minden felmenő.

Páros-páratlan, és a séma spirituális, 
sormintákban áll helyre a rend, és, ha kiállsz,
akkor is beállsz, ez már csak így megy.
Ha választhatnál, talán én akarnál lenni,
mert egy bolond százat csinál, és már néha
 egy fecske is nyarat, bár sokan nem szeretnek vetni,
de irigylik azt, aki arat.

Halálbiztos

A halálnak sok neve van.
Hívhatjuk karambolnak,
vagy emberi kéznek,
ha elrabolnak.
Áldozatnak fegyvertűzben,
vagy léleknek, ami elmegy innen.
Hívhatjuk sztróknak, ráknak,
vagy feltámadásnak.
Titoknak, amit sokan
nem látnak.
Hívhatjuk félelemnek,
menekülésnek, múltnak,
vagy papírnak,
amit lángra gyújthat
egyetlen szikra,
a figyelem hiánya,
amit rákenhetünk
valaki másra.
Hívhatjuk ajándéknak,
ami kikapcsolja a gépet.
Vagy hívhatjuk meglepetésnek.
A halálnak sok neve van,
de ez az egy: Biztos.

Az őszinteség helye

A vers az őszinteség helye.

Ne hazudd magad szebbre,

okosabbra, vagy nőbbre,

mint, amilyen vagy.

Hallod magad?

Miközben írsz, és a toll

golyója a papíron sercen,

vagy, amikor az életed múlik

egyetlen percen,

mikor a zebrára túl korán lelépsz,

és csak egy pillanaton múlik,

hogy nem kész katasztrófa az egész

út hazafelé, amikor azt se tudod 

már honnan, csak azt, hogy hova, 

vagy fordítva? Tök mindegy.

Az őszinteség a lényeg.

Dimenziókról beszélnek,

akik nincsenek sehol se otthon,

a kilincsen valaki mást éreznek még,

aki már rég nincsen, vagy aki odébb állt,

mint Te, amikor lelépsz,

pedig csak egyetlen percen múlt az egész,

csak az kellett volna, hogy lenézz a hídról,

és máris értelmét veszti minden halál.

Valaki mentőt hív, telefonál,

fél lábbal a sírban csak sejted,

ki áll otthon a telefonnál,

mikor bejelentik, 

hogy csak egy percen múlt,

de az rossz felé csúszott,

olyan ez, mint télen a nullfok.

A vers az őszinteség helye,

és most tudod, hogy túlzok,

de miközben az életben minden súlytalan,

paradoxon, hogy az életnek mégis súlya van:

hogy nem mindegy, mikor és hova lépsz,

nem lehet félreértés vagy sorszerű küldetés,

mert a pirosnál állsz, a zöldön haladsz,

és nem mindegy, hogy áltatod 

vagy megmented magad.