Átrajzolt jövőkép

Mintha csak egy képet

néznél:
Nem tetszik, színtelen,
ebben a kompozícióban
nem lennél ott velem.

Nem ülnél a kanapén,
én nem ülnék az öledbe,
és nem írnálak bele
ebbe a kötetbe.

Ezen a képen (valószínűleg)
nem találkoztunk volna,
mert minden olyan szürke,
szürke és egyforma.

Belakhatnánk úgy,
mint egyetlen virág,
a levegőtlen, üres,
barátságtalan szobát.

Mert erről a képről
épp mi hiányzunk,
hisz kiszínezhetnénk
végre a magányunk.

Benne lehetne minden,
minden olyan részlet,
ami engem és Téged
együtt egésszé tett:

A félutak, a félszavak,
a féligazságok,
az egymás ellen elkövetett
'csak' félig gazságok.

Hogy félig szerettelek,
mikor Te egészen,
és most, mikor akarlak,
nem lehet egészen...

Tudom, hiányos ez a kép,
de én arra koncentrálok,
hogy lehet a törött ép,
és mi teheti teljessé
ezt a kis világot.

A szerelem ilyen korban

Ez egy duett szövege a most készülőzenés darabból, amit írok:

A szerelem ilyen korban
perzselően szívre dobban,
összeforrunk ezer csókban,
nem elég, hogy szomjam oltsam,
összeforrunk ezer csókban,
nem elég, hogy szomjad oltsam:
Az egész világ, mind egy foltban
szemeidben lángra lobban.

Tested pokla engem akar,
testem pokla Téged takar...
Hol a világ? Hol a vége?
Mikor érünk együtt révbe?
Hol a jövő, hol a múlt van,
ott várlak én, ahol út van.

Hozzád vezet, tőlem indul,
hozzám vezet, Tőled indul.
Álmaink határain túl
végtelen út ölel körbe,
együtt leszünk mindörökre.

Égben szállunk, Földre hullunk,
eggyé olvad minden csontunk:
oldalborda, szívbillentyű...
Életemmel leszek hű,
végzetemmel leszek hű,
hozzád, soha máshoz,
Isten, legyen áldásod ránk.

Végtelenül, soha jobban,
ahogy testünk a földbe csobban,
úgy leszek testetlen köd,
de Veled örök, de Veled örök.

Égbe szállunk, porba hullunk,
eggyé olvad minden csontunk:
oldalborda, szívbillentyű...
Életemmel leszek hű,
végzetemmel leszek hű,
Hozzád, soha máshoz,
Isten, legyen áldásod ránk!

Nem bírom leírni

(Legyen pont a pont,
a vessző sokat ront,
ha hamis, nem odavaló,
mert bizonytalan,
és megtörik a szó.)

Írtam már rólad korábban,
de nem ismertelek,
a végzetről írtam,
de nem volt még neved.

Arról szólt a vers,
hogy valaki szeret,
leírtam azt is,
milyen lesz Veled:

Az élet, a csend,
a szeretkezés, levés,
és tudtam már akkor,
nem lesz sok és
nem is lesz elég,
és, hogy nagyon fog
fájni az elengedés.

Most megtörtént minden,
mintha én írtam volna:
az élet, a csend,
a szeretkezés...
 
de az utolsót
nem bírom leírni,
... olyan nehéz.

Lélekvitorla

Feljön a tenger a teraszig,

nézem a köveket, nem vagy itt.

Zenél a dagály, zúg a part,
míg lebegek, felszínen tart
az érzés, ami körülölel,
hogy nem veszíthetlek el.

Kifeszül a lélek a testben,

vitorlavászon, (el kéne mennem).
Fodrozódik a szoknya, mint a víz,
nem soká jön a szél, messzire visz
hangja, mint a tied, suttogó,
fuldokló: helló, helló, helló...

Lélekvitorlát bont a test,

parttalanság kint és bent.

Zenél a köveken a tenger,

a teraszig jön az Adria.

Nincs olyan ember,

aki ne hinné el,
hogy ez csoda.

Budapesten a nyolcadikon,
nélküled csak fuldoklom.

Feljön a tenger, lebegek,
nem jut eszembe,
csak a Te neved.