Lélekvitorla

Feljön a tenger a teraszig,

nézem a köveket, nem vagy itt.

Zenél a dagály, zúg a part,
míg lebegek, felszínen tart
az érzés, ami körülölel,
hogy nem veszíthetlek el.

Kifeszül a lélek a testben,

vitorlavászon, (el kéne mennem).
Fodrozódik a szoknya, mint a víz,
nem soká jön a szél, messzire visz
hangja, mint a tied, suttogó,
fuldokló: helló, helló, helló...

Lélekvitorlát bont a test,

parttalanság kint és bent.

Zenél a köveken a tenger,

a teraszig jön az Adria.

Nincs olyan ember,

aki ne hinné el,
hogy ez csoda.

Budapesten a nyolcadikon,
nélküled csak fuldoklom.

Feljön a tenger, lebegek,
nem jut eszembe,
csak a Te neved.