Mintázat

Én a vonatkozó névmás vagyok,
el vagyok rejtve a versben,
ha figyelmesen olvasod,
megtudod, hova rejtettek engem.

A történet ott kezdődik...
(ahol egy másik véget ért.)
Játékkockákat kaptunk,
álmokat építettünk,
majd jól befalaztuk.
(Megdolgoztunk mindenért.)

Két pont között közönyös az ember 
a járt utakról letérni nem mer.
A partot elhagyva vissza-vissza néz,
de egyedül az ő lábnyomát mossa el a víz.

Összekapaszkodunk, akár az atomok,
nem magányosak a magányosok.
Minden csak látszat, amit látsz,
a véredben kering ez a tánc.

Én a részlet vagyok, ne keress,
nézd inkább a képet,
hogy perspektivikusan
végülis egészen szép lett.

Ha sokáig nézed, hasonló lesz az élet
ehhez az ütött-kopott, egyszerű képhez.

Bennünk a csend...(Szösszenet még a Szemhatárátkelésből)

Bennünk a csend, mint pókfonat:
behálózza a sarkokat,
és, mint patakban éjjel a csobbanás,
megriasztja ölelkező vérünk:
Ilyenkor megalvadnak köztünk a szavak,
s csak egymásért élünk.