Őszi rapszódia

Már nem jelent semmit a lélegzet,
mikor kiáramlik belőled,
és végigsimít az arcomon;
mert megint túl közel vagyok,
mint Ikaroszhoz a Nap,
és megint megégeted magad.
De túléled akkor is, 
ha harmadfokú,
mert másodlagos, 
ki van veled,
ha nem vagyok (ott).

A naplementével elpezseg a hit.
Hulló levelek, integető tenyerek.
Csak port és hamut hagyott a nyár.
Aki szelet vet, vihart arat,
és köddé válik, ha kell,
persze, ha újra látod, azt hazudja
majd, nem felejtett el.
Olyan az idő rajtad,
mint hullám a tengeren:
a partot betakartad,
és a csend távozó idegen.
Hajó-vágyat bontogat a szél,
titkon nevet is ad neki: Remény.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy az, aki halott 
nem hagyhat csak 
egy élőben nyomot.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy aki élő, halottban 
már nem hagyhat nyomot.