Mindenkinek, aki megnevettette, aki szerette és, akit szeretett. Köszönet. Én ezzel a verssel szeretném leróni végső tiszteletemet, hálaként, hogy az unokája lehettem én is.( Pacsirtakörtének nevezte a körtéit. Fagyökérnek a házi füstölt kolbászt.)
A tél, mint, aki tudja,
hogy hamarosan vége lesz,
beleheli még utoljára
az egész kertedet:
a körtefád alatt hóvirág
virít,
mintha a pacsirtakörték
érkezését várná.
Emlékszel? Te nevezted így.
Hó nincs, ami melegen
körülölelné a veteményt,
csak tél van, és a hideg,
ami kiszorítja a fényt.
Virág is csak az,
amit majd a sírodon hagyok,
vagy gyerekként képzelem,
hogy oda tesznek a nagyok.
De bennem minden hófehér,
pedig feketét illene,
most, hogy elmentél, Papa,
ki viszi majd a gyereket haza…
Ki szól majd, hogy érik a körte,
és kit kell majd megnevettetnem érte?
Ki főz majd pálinkát a kihűlt testnek,
ki mesél majd a múltról, amikor Téged kereslek?
Ki visz ki a kertbe,
hogy megmutassa, miért érdemes
a földben életre nevelni
minden kis gyökeret?
És végül, ki lesz az, akit ezután
titkon úgy szerethetek,
mintha még mindig létezne
bennem az a gyerek?
(Papa, most Veled ölelem
a „fagyökereket”.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése