Körberajz

Verseim közszemléje

Minden, itt megjelent vers, csak a szerző megnevezésével másolható.

2016. március 23., szerda

Léten terem

Ma nekem nőnek
a léten szép világok,
mint neked tegnap.

Bejegyezte: Posta Marianna (マリアン) dátum: 3/23/2016 01:22:00 du. Nincsenek megjegyzések:

Küldés e-mailben BlogThis!Megosztás az X-en Megosztás a Facebookon Megosztás a Pinteresten

Újabb bejegyzések Régebbi bejegyzések Főoldal

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

Magamról

Posta Marianna (マリアン): Budapest, Pest, Hungary; Posta Marianna vagyok. 22 éve írok. Hogy jól-e vagy rosszul, többek között azért jött létre ez a blog, hogy ezt kiderítse.:) Első önálló verses kötetem 2006-ban látott napvilágot. A címe: Szemhatárátkelés. Kötetnyi versek hevernek a fiókomban és készülnek folyamatosan. Ha Te, kedves Olvasó, szeretnéd őket nyomtatásban viszontlátni,kérlek, jelezd a véleményed a blogon közzétett szövegekről.

Teljes profil megtekintése

A Szemhatárátkelésről írták

http://www.spanyolnatha.hu/archivum/veszprem/18/kritika/bolkeny-gabor-posta-marianna-koteterol-/1017/

Publikációim (Nem teljes)

http://www.spanyolnatha.hu/projektek/k-o-muhely/az-elso-egri-muhelymunka-fotoi/57/
http://uj.terasz.hu/main.php?id=egyeb&page=cikk&cikk_id=7508
http://www.komuhely.hu/tagok/tagok/posta-marianna/2/
http://www.scribd.com/doc/27210389/Versmondo-XV-evfolyam-5-szam
http://www.agriafolyoirat.hu/index.php?issue=8

Rendszeres olvasók

Blogarchívum

▼ 2016 (3)
- ► április (2)
- ▼ március (1)
  - Léten terem

► 2015 (10)
- ► december (2)
- ► október (4)
- ► március (2)
- ► február (2)

► 2014 (14)
- ► október (1)
- ► szeptember (3)
- ► augusztus (1)
- ► július (3)
- ► június (3)
- ► február (1)
- ► január (2)

► 2013 (17)
- ► november (1)
- ► október (2)
- ► szeptember (2)
- ► augusztus (1)
- ► július (2)
- ► március (2)
- ► február (4)
- ► január (3)

► 2012 (11)
- ► november (2)
- ► október (2)
- ► szeptember (2)
- ► június (1)
- ► május (1)
- ► március (2)
- ► január (1)

► 2011 (54)
- ► december (1)
- ► november (2)
- ► október (3)
- ► szeptember (3)
- ► augusztus (7)
- ► július (8)
- ► június (5)
- ► május (18)
- ► április (7)

Kávészünet nekem neked

http://www.youtube.com/watch?v=FTIbhYbvPZg

Ujjlenyomat

Az írás nagy szabadság- sokan hiszik. Valójában szabadságot számomra nem is az írás, sokkal inkább az a katarzis jelent, mikor valami, aminek életet adok, tőlem függetlenül szárnyakat bont másokban, vagy mások előtt, attól függően, hogy fiókba teszem, vagy szélnek eresztem valahol máshol, egy életképesebb felületen, mint egy papírhajót vagy - sárkányt, kinek hogy tetszik. Számomra az írás marionett. Vagy huncutul addig csiklandoz, míg kiengedem onnan, ahonnan épp: szívből, fejből, zsigerből...Vagy addig hurcol, míg észre nem veszem, hogy valami fogva tart, míg el nem engedem. Játék. Komoly dolog. Van, hogy érzelmi sokk, mikor elevenen lüktet, mint valami kiamputált belsőszerv a tenyeremen, de néha olyan élettelen, hogy belehelem.Talány. Az írás végtelen sok fajta, sajátjaim összessége rajtam túlmutat, rajtam, aki írom, hurcolom, kiengedem, el, be, lehelem:rajtam, akiből...akit túlél, vagy nem, eltemet, átjár, elmossa a határaimat: bennem is ő, benne is én, így lesz végtelen valamennyi végletem...megszűnik minden testtudat, átjárhatóvá teszi a járhatatlan utakat.

Versek a Szemhatárátkelésből

Blogindító vers

Csevegnek a levelek a fákon,
csepereg, szívemre dobban az álom.
Sziszeg a szél, belebeszél
a fűzfa sírja halkan a ritmust,
zizzen az árny, a fűben csosszan
a lépted hosszan viszi az éj,
a képet, mi bennem zenél, érzed,
mocorog a lélek:
a szólista halkan
indul a dalban.

...

Bennünk a csend,
mint pókfonat,
behálózza a sarkokat,
s, mint patakban éjjel
a csobbanás,
megriasztja ölelkező vérünk,
olyankor megalvadnak
köztünk a szavak,
csak egymásért élünk.

Meditáció

Múzeumban voltunk.
Utólag így képzelem.
A lombikművészet
melegágyat vetett bennünk,
volt még hova térdepelnünk:
Templomcsend, ilyenek...
A meztelenség kedves nekünk,
nekem mégis idegen;
viaszos-hidegen érint,
mikor képeken végtelenedik el.
Hirtelen szerettelek volna, ott
ráfesteni Téged arra a nőre,
belemeríteni a papírbőrbe!
De nem tudok festeni.
Mindenki tud- mondják,
hát elképzelem:
Ismeretlen érzés nekem,
mint, ahogy Te is.

Bell-terjes

Olyan nehéz egyszerűnek lenni,
így hát az egyszerűség kedvéért,
mindent túlbonyolítunk:
Gombolyag fonalként a világ elé
lökjük magunkat,
az valamilyen technikával:
szövéssel, fonással, kötéssel
körmönfont terveket eszel ki
testünkkel, lelkünkkel:
Belesző minket magába,
belefon egy másik karjába,
és beleköt kikötéseinkbe,
hogy révbe mégse...
Megkötni élve nem akar.
Lekötni ezzel-azzal...
Ideig-óráig magunkkal
vagyunk elfoglalva,
és, ha mással, akkor is.
Elkötelezzük magunkat,
felkötjük a csokornyakkendő
társadalmi létráira fokonként
minden álmunk,
s végül azokká válunk,
akik kikötötték egyszer,
hogy soha nem akarnak
megkötéseket, szövődményként
kapcsolódni a léthez,
de az a végén mégis:
TELEFON

Variációk

Kapcsolatunk vetkőzés volt,
mikor megismertelek:
Gombról-gombra bontottam
ki testedet,
s olykor sikerült a lelkedben
Fürödnöm.

Kapcsolatunk öltözés lett,
mióta nem ismerlek,
azóta nem is merlek
meglátni magamban,
már csak fürdök
a kimondott szavakban,
de minden lepereg.

Nem vagy más, csak rejtjelek,
s tudom, még sokáig rejtelek
magamban.

Nem vagy más csak rejtjelek,
s tudom, még sokáig rejteget
magányom.

Idézés

Megidézem illatodat,
lábnyomomba lábnyomodat.
Arcod holdja leng a Napban
fűzfa sír a mosolyodban.
Megidézem szoknyád korcát,
szád sarkára kenyér morzsát,
homlokodra rózsafüzért,
az élet morzsolja szét!
Imaemlő kezeidet,
betakarni sebeimet,
s hogy sose legyen vége:
eltemetlek élve, félve, félve,
félreteszem illatodat,
lábnyomommal lábnyomodat,
lelkünknek makacs zárát,
álmainknak örök árját,
s ha soha nem jön vissza;
csak a szívünk legyen tiszta,
s mossuk tovább kezeink,
üres-árva egeink.

Egyszer csak...

Valamennyi dédnagyanyám emlékére

Belefakulunk az időbe;
múltba, jelenbe, jövőbe;
hajunk szürke-ezüst fénye,
ráncok a tükörbe':

Galambszürke ruháink
között moly rágja el a színeket,
kikopik szemünkből a barna
ragyogás, az élvezet,
a nappali fény színes fénypontjai;
őröl az őrület:

Sóssá válik csókunk,
szeretőnk íze savanyodik,
tompul szívünkben
a lárma reggeli lárma,
karunk kitárva
most rövidebb,
foszlik árnyékunk a falon,
fogyatkoznak gondolataink,
centrumuk: a fájdalom.
Sajdul bokánk, zenél a testünk;
porckopás, sorvadás...
Törzsünk meghajol,
mint hó alatt a fák.

Részeg tündöklésünk délibáb:
Üveggyöngyökre fölfűzött arcaink
aszott ráncain néznek ránk.
Minden elmúlt pillanat
szívünkre hull...
Megszakad.

Különbéke

Kitől tanuljunk békességet?
A gyertyaláng meginog,
ha szél érinti,
sziklafalról lelóg a lábunk,
tekintetünk parti kavics,
elmossa a víz, a dagály.
Most még a határ inog lábainkban,
majd testünk a földbe fonnyad.
Nehéz elcsendesíteni szívünkben a tájat,
s hogy odaát várnak, az sem nyújt vigaszt.

Sem-mise

Kóborlásaink tévedések-e,
és az esti séta céltalan mivolta
feleslegesnek minősül-e
az idő számlálóján?
Kiakad-e valaha
túlsúly alatt a szív?
Kijelzőnkön a túlterhelve felirat...
Mikor villan a fény, mikor
alszik ki, merül le, villan utolsót
az a gyufaszálláng, amely csak
szerelmesek szemében pislákol hosszan,
mikor elképzelik,
hogy az utolsó találkozás az épp most van,
még épp tart, életben, a pillanat,
s a most csak sziluett
két üvegpoháron, mikor összekoccan,
és éppen ott van, s már nincs...
az első korty után.

Miséken, mikor hallgatom,
szívembe lopom az igét.
Még sosem voltam misén azelőtt,
és most is csak képzelem.
Dédnagyanyám a Bibliát
mesélte, sosem a szívét.

Szeretek eltűnni lassan,
mint köddel a táj,
egy késő téli délután;
elképzelni, hogy így is lehet
egyszerűnek lenni, egyszerűen: lenni.
A képzelet kiszolgáltatottja,
eltartottja vagyok.
Minket manipulálni tanítanak a szavak:
A sarkon hasaló alak
összeroppant a manipuláció alatt.
(Kölykök kiáltják jelzőként:--Király!
S ő kérdezi:--Ki az?)
Kalapja üres, díszes zakója megkopott;
alig takarja hátán az angyalcsontokat,
a hús lassan fogy a bőr alatt,
a mellkas behorpad,
a belélegzett aszfaltsalak
tüdejében falat épített. Temp(lomot).

Dédnagyanyám a Bibliát,
sosem a szívét...
Elképzelem, hogy most
az idő meséli őt,
és ott ácsorog benne,
aki lett volna, lenne,
a remény, hogy lehet...
(hogy ennek a versnek is
egyszer vége lesz)

Ma nélkülözünk

Zörgő fenyvesek közt lábnyomod
sarát isszák most az agancsosok.
Szólhatnék, de nem vagyok ott,
hogy szavam utolérjen,
kevés ébredésben volt még részem.
Fut a kis patak, s nyomod utolérten,
sok agancs hever szerte a réten.
A kötél, mellyel össze vagyunk kötve,
fölnyalábolja az utunkba akadt faleveleket,
véreres tenyereink kapaszkodnak össze,
hogy sose legyen vége, mégis elköszön az ősz...
Télbe érve, révbe mégse szökken tavaszunk, nyarunk:
nincs nekünk csak két évszakunk.
Szeretkezünk.Ilyenkor nincs szavunk az elmúlásra,
hullásra állnak a falevelek, ereszt a kéz, és
madarak vernek tanyát az eresz alatt.
A fák csak átmeneti szállást adnak a két évszak között.
Nem is baj, hogy virágba szökött az ősz bennünk,
s üres már a kamra...félretesszük az eszünk,
s holnapra lesz mindenünk;
ma nélkülözzük egymást.
Ma nélkülözünk.

Apróság

Hagyok itt neked valamit,
hogy ne gondold,
hogy nem gondolok rád,
vagy, hogy rád nem gondolok.
Mondta, mikor valóban próbált,
nem rám, rám nem gondolni.

Távollépések

I.

Ahogy ott guggolsz a sarokban,
két lábad öleled át,
onnan szereted figyelni,
hogy dobják le ruháikat a fák,
suttogó meztelenségük
meg-megérinti homlokát
az alkonyatnak;
Ilyenkor úgy érzem,
benned laknak
a régi lomok,
üres a padlás, te hordozod
a megkopott hangokat,
sárgás színét viseled
nagyanyáid képeinek,
és valami tovatűnt
dalt cipelsz fogaid között.

II.

Kihullanak tenyeremből az utak,
ilyenkor ősz végén.
Veréb van a kezeim között,
börtöne én.
Csak a helyzetek változnak,
a mozdulatok;
ahogy kezeidet felém nyújtod
Ellökném...
Csak a helyzetek változnak,
a mozdulatok;
ahogy a csészét fogod,
tej van a feketén.
Soha nem értettem,
hova tűnnek
a dallamok,
változnak a mozdulatok,
ahogy a talpad az Égre nyomod...
Ellökném.

/peetum mobile

Furcsán ébred
a város;
Üvegpohár csörren,
csosszanó mamuszok,
kávé, cigarettafüst.
A kulcslyukon beáramlik
az élet,
iramló lépteim elé
újabb gátat emel.
Bíbor haját borzolja
az Ég.
Lódobogás.
Vekker.
Azt hitte, már soha
nem ébredek fel.
Iramlanak az álmok.
Keresztül vágok
a takarón,
kidobom kukába
az esti szemetet.
Ringbe szállok.
Hadakoznak
a percek,
lábamról levernek
a megtett kilométerek
ágy, asztal, szék és
emberek között.
A Nap nyugatra
költözött.
A kezdeti nyugtalanság
lábai hidegen érnek
hozzám ismét
a takaró alatt.

Játszásiból

Játszásiból elképzeltem egyszer,
hogy mi lenne, ha valaki, mint én, olyan...
Mindenki fejében ott csücsül a gondolat,
hogy milyen is lenne,
ha valaki, mint ő, éppen úgy...
És az egészből persze semmi sem lesz,
ha nem hiszed el, hogy ez lehetséges.

Játékaink

I.

Papírhajó csatát is játszottunk,
(többek között)
vízre eresztettük a hajókat együtt,
az első osztályú porcelán csapban,
ott, ahol hétköznap mosogatni szoktam.
Még csigaházat is tettünk a partra, tengerit,
és persze kristályt szikla helyett,
s éreztük szánkban a sós vizet;
illúzió sem kellett.
Megkértünk egy kedves ismerőst,
hogy játsszon velünk,
hajtogasson papírrepülőt,
amit belógattunk cérnaszálon a hajók fölé.
Tartani kellett,
mint, ahogy Isten tartja az Eget,
mikor rá gondolok.
Csak a madarakat felejtettük el.
Utólag mindegy is.
Oldalt a mosogatószer,
rajta a felirat: Zefír.
Így a szellő sem hiányzott.
Figyeltük a hajókat,
valaki állt ott,
s mint stég,
úgy hajolt fölé a csap.
Kezedben a fényképezőgép
adott ki sirályhangokat.
Katt-katt-katt-katt...
Cseppekből "készítettem" hullámokat,
köröket a vízbe,
mintha...merülés is lenne:
Elmerültem a tekintetedben,
s a pillanat feketén-fehéren
itt ragadt.

II.

Papírhajócsatát is játszottunk,
(többek között)
vízre eresztettük a hajókat együtt,
s, hogy a csata is meglegyen,
felégettünk mindent, mint a történelem.
Csak úgy lángolt a hajónk!
A kétkéményes hamar elsüllyedt,
mintha valóban egy csatahajó darabjait
szórná a robbanás.
Szállt a pernye a fürdőszoba egén
feketén, mint a halál, vagy a végzet,
mint te vagy én,
mint te meg én.

Harangjáték

Ő volt a hang,
én a harang,
s rajtam a szoknya:
giling-galang;
lengett jobbra-balra,
mint a súlyos ólom.
Nehezült a hang,
nehezült a szoknya,
kongott-bongott
az üresség bennünk;
hang és test közötti távolság,
tér a lábak és az anyag között.
Megtestesült szólam:
hangot adott róla, rólam,
s a létezés, mint a test,
betöltötte a teret,
végigszaladt a macskaköves
utakon, a gerincoszlopon,
elérve a vágyat,
hogy ütött, mint az óra,
s mi vártunk vádlón
az utolsó gongra.

Paranoia(belső monológ két fülre, zajlik: két szem közt)

Ne keltsünk gyanút bennük. A gyanú árnyékát se keltsük.
Az ilyesfajta lopakodás is művészet. A neszezés művészete.
Tartsuk vissza a szavakat. Ideig-óráig mehet ez így.
Tartsuk magunkat távol a latolgatástól. Nem vetne ránk jó fényt a gyanú árnyéka. Hát ezért! Szükség van a mozdulatokra, az értő gesztusokra, hogy értsük egymást. Hogy értsünk egy s mást.
A külvilág olyan, mint a külcsín, számunkra felesleges. Szerettelek, ameddig tudtad ezt. Tétje volt a kettőnk ügyének.
Szerinted én mindezt túlreagálom. Te nem esel ilyen túlzásokba, mondod. Annyi mindenki más lehet cinkos, épp te, nem leszel. Neked ez sok. Ez az egy. Eleged van a túl-dolgokból. Jól érzed magad "odaát", mondod. Nem sérted tovább a határaimat. Bűvöljem a távlatokat egyedül. Mindenki másba menekül, hát én ebbe, mondod. Szánalmas, ahogy őrizgeted magad. Befelé! Mi haszna? A lélek is kifele száll egy idő után.

Meztelen nő gitárral

Pucér- mondanád.
Nem mondod, melléfekszel,
mikor már végeztetek a szexszel.
Így szokás, néhány szusszanás...
Ha dohányoznál, most kérnél tőle
néhány mélyreható slukkot.
Nem dohányzol,
a mélyrehatás már leltári fogalom.

Utazás téma. Téma képeinek készítője: Sookhee Lee. Üzemeltető: Blogger.