Úttalan utak a bőr alatt

Kiszögel a lélek, a szemeim mögé tesz 

egy képet, belelépek, máris ott vagyok,
Ebben a képben  egészen  mást jelentenek
a hétköznapi házsorok:

A-betű a tető, H- a ház,
annyi H, ahány emelet,
annyi hiány, ahányszor nem
lehettem ott Veled.

Fej vagy írás ez a kép,
amibe a versbeli én belelép,
vagy csak puszta betűlabirintus,
ahol nem fér meg semmi
„kéz kezet mos”?

Minden tiszta, fut a tinta
a bőr alatt, valaki most írja
 a sorsomat.

Követem a sorokat:
házak…
valahol majd csak megtalállak.

A Nap lepattanó fénye alatt

Ahogy a fák vetkeznek
a Nap lepattanó fénye alatt
szikrázik az est, zuhogni kezd…
Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz…

Valahol focimeccs, 
mérkőzik két csapat, szurkolnak…
Nekünk nem szurkol senki sem,
pedig nagy verseny a szerelem:
Vagy ő szeret, vagy én szeretem…
Nincs egyszerre érkezés,
de ha mégis van, az csodaszép:

Pillanatra megáll a szívverés,
alvadt érzések helyett,
újakkal telik meg az egész,
betölti a kihűlt helyeket,
a test lángolni kezd Veled,
és a szó: szeretlek…
végigsimogat.

Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz,
a zuhogó esőben szikrázik
az est,
a Nap lepattanó fénye alatt,
ahogy a fák,
ismét egymásnak vetkőzik két világ.