vetkeztek volna le, olyan ez a tél.
Zavarba jön a meztelenségtől,
és köddel lepi be…
Minden eltűnik, amihez hozzáér:
a fák, a táj, Te és én, a hajlatok,
amikor a két karod ölel
a világtól messze el és én csak hallgatok,
mintha soha egyetlen szó sem
született volna meg belőlem
Neked, veled, érted,
és most nem is érted ezt a nagy hallgatást,
pedig rajtunk kívül nincs is itt senki más.
Te jutsz eszembe a csöndről,
Téged idéz meg a köd,
a meztelen fák, a hallgatás,
az ölelés, és Téged hoz elém
az éj és a hajnal közötti rés,
mikor csak úgy belépsz
és megtelik Veled az egész.
Az Életem. Így hívlak,
és tudom, hogy mennyire nem kevés,
de mindenhez, amit akarok Veled
mégsem egészen elég.
degyönyörű...
VálaszTörlés