Kortárs magyar (b)irodalom

Reggeltől-estig,

estétől-reggelig
ütöm a szívbillentyűzetet,
hátha kivérzik egy jó szöveg,
megélek pár történetet,
ami veled is megtörténhetett.
Lesz hepiend is,
ahogy azt kell:
egy férfi és egy nő
szép végzettel.
Pénz nem,
csak úgy magyar módra,
nincs fele-királyság,
kolbászból nőtt kerítések,
csak szavak, és senki,
aki érti őket…
Hol volt, hol nem:
egy vessző, ami pont lett,
egy helyett három
napig tartanak a csodák,
mindenki, aki látta őket,
az hallucinált.

Helyenként hiányos régi filmszalag

Az  írás sok mindenre alkalmas: épp úgy rejthetsz el vele gondolatokat, érzéseket, véleményt mint, ahogy kiadod önmagad. A nagybetűvel szedett sorok passzolnak az előttük lévő sor végére, és az utánuk következő elejére is.


A noir gombolyagából
fel-fel pislákol egy-egy cigarettavég
csupa hullócsillag az Ég 
a kamera egy bár kirakatához 
KÖZELEG
az idő mikor az óra 
ELÜTHET
még egy életet bevégeztetett
kidől mint a bábuk a bowling golyó lendületétől
testközelből tapasztalta meg …
mindez pár perc egyetlen képkocka csak
de a lényeg lemaradt 
suhog a pillanat
nevetnek isznak
a hamutál 
TELIK
az élet megfeneklik 
ITT
nagy terveket szőnek
hogy bejött az élet 
de sarkon fordult megint
A VÉGZET 
pár percre még legyint
újabb kört rendel 
HOLNAP UGYANITT
egyetlen képkocka
a vetítő nem teker  tovább
megette a rozsda
de majd a jövő megoldja
csak azzal nem számolt senki
hogy mennyire nem jó így lenni…
épp ezért okkal történt minden:
az utolsó csikk rendeltetése az volt
hogy végigégjen a teremtett mennybolt.

Szirom

Az inkognitó átlátszó
álarcát magamra öltve
betűket rajzolok
erre a Földre.
A betűkből aztán
szóvirágok nyílnak,
illatukat magadba
szívod, mielőtt
végleg kimúlnak...
Éreztél-e valamit,
miközben szirmaikat tépted?
Igen, vagy nem:
szeretett-e Téged?
Gondoltál-e valakire
tényleg?
Vagy valójában
nem is ez volt
a lényeg...

Életjel

Van úgy, 

hogy egy percre megszakad...

Benned az élet,
egyetlen pillanatra
semmivé lesz...

Nem kell hozzá sok,
csakhogy kibillenjen
a megszokott,
hogy sokan legyenek
körülötted boldogok,
miközben Te
boldogtalan vagy.
Magasra húzott falakat
aprít semmivé a szél.
Valami benned motoszkál,
de nem beszél,

legalábbis nem veled.

Egyszer elmondta, hogy szeret...

Ezt becsüld meg,
tudd, hogy sokat ér
minden perc veled.
Egy lélegzet, még egy...
Tudd, hogy ez az élet,

tetten érted,

ez az a pillanat!
Itt maradt,
fogja a kezedet,

lesi a monitoron
mi lesz veled:
hullám, egyenes,
végül a vétel...
megszokod, hogy
megszakad.

Vesztes kör

Az időt osztjuk, mint a kártyát,
ki, szét, el...
Összekeverjük a múltat
a jelennel,
herdáljuk, amíg lehet,
amíg a partinak vége lesz,
az utolsó körben a bűneink helyett,
amit nem követtünk el, azt gyónjuk meg.
Végül nyílt lapokkal játszunk:
az időt vesztegettük el
pedig spóroltunk,
mindig spóroltunk a jövővel.

Mintázat

Én a vonatkozó névmás vagyok,
el vagyok rejtve a versben,
ha figyelmesen olvasod,
megtudod, hova rejtettek engem.

A történet ott kezdődik...
(ahol egy másik véget ért.)
Játékkockákat kaptunk,
álmokat építettünk,
majd jól befalaztuk.
(Megdolgoztunk mindenért.)

Két pont között közönyös az ember 
a járt utakról letérni nem mer.
A partot elhagyva vissza-vissza néz,
de egyedül az ő lábnyomát mossa el a víz.

Összekapaszkodunk, akár az atomok,
nem magányosak a magányosok.
Minden csak látszat, amit látsz,
a véredben kering ez a tánc.

Én a részlet vagyok, ne keress,
nézd inkább a képet,
hogy perspektivikusan
végülis egészen szép lett.

Ha sokáig nézed, hasonló lesz az élet
ehhez az ütött-kopott, egyszerű képhez.

Bennünk a csend...(Szösszenet még a Szemhatárátkelésből)

Bennünk a csend, mint pókfonat:
behálózza a sarkokat,
és, mint patakban éjjel a csobbanás,
megriasztja ölelkező vérünk:
Ilyenkor megalvadnak köztünk a szavak,
s csak egymásért élünk.