Már

Esetleges ébredéseink száma
csökken,
ahogy telik-múlik,
ami telni-múlni szokott.
A fiókok megtelnek,
a szobában egyre kevesebb
hely jut nekünk.
Már a földön szeretkezünk.
Elfelejtett arcok, kezek,
másokkal töltött érintkezések
törnek ránk ajtót, ablakot.
A kitaposott utakon vissza-
visszajárunk:
A tett színhelye lesz a halottas
ágyunk.

Szerelmeim

Az első jó lecke volt:
egy puszinak becézett csók,
egy kézfogás, és viszlát…

A második titok volt,
láthatatlan forrt a szív,
ettől lett szép a múlt.

A harmadik vérré vált,
mint a víz, 
dallama visszahív…

A negyedik utazás, 
lebegő, fontos, mint a levegő.
Nem hozza vissza senki más.

És a szív romjait söprő elsöprő
sokadik a sors,
és az utolsó, az most..

Úttalan utak a bőr alatt

Kiszögel a lélek, a szemeim mögé tesz 

egy képet, belelépek, máris ott vagyok,
Ebben a képben  egészen  mást jelentenek
a hétköznapi házsorok:

A-betű a tető, H- a ház,
annyi H, ahány emelet,
annyi hiány, ahányszor nem
lehettem ott Veled.

Fej vagy írás ez a kép,
amibe a versbeli én belelép,
vagy csak puszta betűlabirintus,
ahol nem fér meg semmi
„kéz kezet mos”?

Minden tiszta, fut a tinta
a bőr alatt, valaki most írja
 a sorsomat.

Követem a sorokat:
házak…
valahol majd csak megtalállak.

A Nap lepattanó fénye alatt

Ahogy a fák vetkeznek
a Nap lepattanó fénye alatt
szikrázik az est, zuhogni kezd…
Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz…

Valahol focimeccs, 
mérkőzik két csapat, szurkolnak…
Nekünk nem szurkol senki sem,
pedig nagy verseny a szerelem:
Vagy ő szeret, vagy én szeretem…
Nincs egyszerre érkezés,
de ha mégis van, az csodaszép:

Pillanatra megáll a szívverés,
alvadt érzések helyett,
újakkal telik meg az egész,
betölti a kihűlt helyeket,
a test lángolni kezd Veled,
és a szó: szeretlek…
végigsimogat.

Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz,
a zuhogó esőben szikrázik
az est,
a Nap lepattanó fénye alatt,
ahogy a fák,
ismét egymásnak vetkőzik két világ.

Te belém...

Mint a parázsló szén, olyan a város
a nap álmos, izzik a vánkos,
esőcsepp sistereg a betonon:
a nyár búcsút int, távozik a Tejúton.

Szólót táncol egy fa az erdő közepén,
évszak-ritmusra leveleit  lerázza,
meztelen most, mint Te meg én
nyáron a  tenger peremén.

Ringnak az ágak, tengerbe árad
folyó, Te belém
szerelmes lettél, mikor sors született
annak idején.

Sorsod a sorsom az időorsón
tekeredik, körülér,
messze a végzet,
közel az álom,
ha Te költözöl be belém.

Sorsod a sorsom az időorsón 
tekeredik, falevél…
ringnak az ágak, tengerbe árad 
folyó, te belém…
szerelmes lettél, sors született,
a neve TE MEG ÉN.

Egy pillanat

Mint egy halom elmosódott pixel:
a város, amit homály mos...
Mindenki hív, keres, 
A pontból B pontba megy,
mi fekszünk egy üvegbúra alatt,
ahonnan mindezt látni lehet.

Ki, kivel mit akar
mindenki rohan,
minket üvegbúra takar,
arcom a tenyeredben dobban, 
mint a tudat, tisztán, csendben:
Jó itt együtt. Minden rendben.

Vasárnapi sziluett

Ez a vers kérésre, hangulatrendelésre készült Kemenes Sophie Andreának.

30 fok van, alkonyodik. 
A Nap sugarai beszőtték a gangot,
a felső szomszéd megint hangos, 
alul üvölt a meccs,
a szellőzőn rántott hús illata csorog,
ez a vasárnap se csendes.

Teri néni teregetett, öblítő illat,
rántott hús, este,
langyos szél simogat, és teste
feltűnik egy sziluettbe’.

A gyerekkor jut eszembe, a nagyi, 
hogy milyen jó is volt vele lakni.
A vasárnapi ebéd, az egész család,
akik már csak képen díszítik a szoba falát…

Majd, amitől ez a nap is teljes: a hiány,
hogy éjjel valaki a gangon jár, és megáll 
az ajtóm előtt.  Én álmodom mindig, 
de nem látom Őt.