Halálbiztos

A halálnak sok neve van.
Hívhatjuk karambolnak,
vagy emberi kéznek,
ha elrabolnak.
Áldozatnak fegyvertűzben,
vagy léleknek, ami elmegy innen.
Hívhatjuk sztróknak, ráknak,
vagy feltámadásnak.
Titoknak, amit sokan
nem látnak.
Hívhatjuk félelemnek,
menekülésnek, múltnak,
vagy papírnak,
amit lángra gyújthat
egyetlen szikra,
a figyelem hiánya,
amit rákenhetünk
valaki másra.
Hívhatjuk ajándéknak,
ami kikapcsolja a gépet.
Vagy hívhatjuk meglepetésnek.
A halálnak sok neve van,
de ez az egy: Biztos.

Az őszinteség helye

A vers az őszinteség helye.

Ne hazudd magad szebbre,

okosabbra, vagy nőbbre,

mint, amilyen vagy.

Hallod magad?

Miközben írsz, és a toll

golyója a papíron sercen,

vagy, amikor az életed múlik

egyetlen percen,

mikor a zebrára túl korán lelépsz,

és csak egy pillanaton múlik,

hogy nem kész katasztrófa az egész

út hazafelé, amikor azt se tudod 

már honnan, csak azt, hogy hova, 

vagy fordítva? Tök mindegy.

Az őszinteség a lényeg.

Dimenziókról beszélnek,

akik nincsenek sehol se otthon,

a kilincsen valaki mást éreznek még,

aki már rég nincsen, vagy aki odébb állt,

mint Te, amikor lelépsz,

pedig csak egyetlen percen múlt az egész,

csak az kellett volna, hogy lenézz a hídról,

és máris értelmét veszti minden halál.

Valaki mentőt hív, telefonál,

fél lábbal a sírban csak sejted,

ki áll otthon a telefonnál,

mikor bejelentik, 

hogy csak egy percen múlt,

de az rossz felé csúszott,

olyan ez, mint télen a nullfok.

A vers az őszinteség helye,

és most tudod, hogy túlzok,

de miközben az életben minden súlytalan,

paradoxon, hogy az életnek mégis súlya van:

hogy nem mindegy, mikor és hova lépsz,

nem lehet félreértés vagy sorszerű küldetés,

mert a pirosnál állsz, a zöldön haladsz,

és nem mindegy, hogy áltatod 

vagy megmented magad.

Talán az idő az…

Talán az idő az,
ami odáig megy a térben,
hogy végül azt csodálod
majd, ami időtlen:

Nem egy szép arcot látsz
a szemben,
vagy a szobrot bámulod
a testben…

Ami igazán szép
az a gyufa szála,
mikor belekorhad
az utolsó lángba;

A folyó medre,
mikor kifeszül;
A szikár part,
mikor dagályba merül;

A legalsó homokbuckára
hulló porszem
a homokórában, emlékszem,
minden, akárhogy forgatod, szép,
mint egy állandóan változó
kaleidoszkópkép.

Csónakos

Elrúgtam a parttól a csónakot.
A csend körül ring, mint tegnap a holnapot.
Csillagok pontrendszere beragyog,
a szívbe nézve vak vagyok.
Utat kutat az est a tenyeremben…
Álmokat csukok bele,
hogy aztán a valóra nyitva,
a csónak lelkében egy hajó titka
lebegjen, mint bennem a szikra,
ami vitorlát gyújtott:

Vajon meddig éghet a tűz a vízen?

Vallomás az írásról

Az írás alapvetően MEGŐRZÉS. 

Vannak, akik magukat akarják az utókorra hagyni, 
és vannak, akik a szövegeikben hibernálni akarják azokat,
akiket, amiket az életben szerettek. 

Én az utóbbi csoportba tartozom. 
Élmény-, érzésgyűjtő vagyok.

Innentől kezdve semmi sem MŰ,
amit sikerül szavakkal közre fognom.

(sajnos) Nagyon is valódi. IGAZI.

Téged siratlak

Mindenkinek, aki megnevettette, aki szerette és, akit szeretett. Köszönet. Én ezzel a verssel szeretném leróni végső tiszteletemet, hálaként, hogy az unokája lehettem én is.( Pacsirtakörtének nevezte a körtéit. Fagyökérnek a házi füstölt kolbászt.)

A tél, mint, aki tudja,
hogy hamarosan vége lesz,
beleheli még utoljára
az egész kertedet:

a körtefád alatt hóvirág
virít,
mintha a pacsirtakörték 
érkezését várná.

Emlékszel? Te nevezted így.

Hó nincs, ami melegen 
körülölelné a veteményt,
csak tél van, és a hideg, 
ami kiszorítja a fényt.

Virág is csak az,
amit majd a sírodon hagyok,
vagy gyerekként képzelem,
hogy oda tesznek a nagyok.

De bennem minden hófehér,
pedig feketét illene,
most, hogy elmentél, Papa,
ki viszi majd a gyereket haza…

Ki szól majd, hogy érik a körte,
és kit kell majd megnevettetnem érte?
Ki főz majd pálinkát a kihűlt testnek,
ki mesél majd a múltról, amikor Téged kereslek?

Ki visz ki a kertbe,
hogy megmutassa, miért érdemes
a földben életre nevelni
minden kis gyökeret?

És végül, ki lesz az, akit ezután
titkon úgy szerethetek,
mintha még mindig létezne 
bennem az a gyerek?

(Papa, most Veled ölelem
a „fagyökereket”.)

Már nem vers (In memoriam Weöres Sándor)

Puha lepkeszárny. 
Már nem ver (de) s. Szétterül.
Papíron kígyózó betűlánc elmerül.
Ébren is álmodik, álmában elrepül.

Puha lepke (sz) árny. 
Már nem ver (de) s. Szétfoszlik.
A papíron betűlánc kígyózik. Eloszlik.

Mikor az emlék a szívre hűl,
valami kattan legbelül:
az élet szétterül,

ami volt, felbukkan,
felbukkan, elmerül,
minden megy emberül,
EMBERÜL LEGBELÜL.