Ezt muszáj...

Ezt a verset muszáj megosztanom veletek bejegyzésként is, méghozzá, azért, mert akármilyen nagyképűen is hangzik, de ezt a versemet különösen szeretem. Amikor írtam, Erdélyben voltam épp, és ahogy a szövegben is látszik, hatott rám a táj is. Ekkor láttam először Takeshi Kitano Bábok című filmjét, amit csak ajánlani tudok mindenki figyelmébe. Ez egy igazi japán műremek, a szerelemről szavak nélkül képekkel beszél, és egy percét sem lehet unni. Szóval Erdély és az említett film ihlették ezt a szöveget, ami lentebb is,  és most már bejegyzésként is szerepel a blogomban.

Ma nélkülözünk

Zörgő fenyvesek közt lábnyomod
sarát isszák most az agancsosok.
Szólhatnék, de nem vagyok ott,
hogy szavam utolérjen,
kevés ébredésben volt még részem.
Fut a kis patak, s nyomod utolérten,
sok agancs hever szerte a réten.
A kötél, mellyel össze vagyunk kötve,
fölnyalábolja az utunkba akadt faleveleket,
véreres tenyereink kapaszkodnak össze,
hogy sose legyen vége, mégis elköszön az ősz...
Télbe érve, révbe mégse szökken tavaszunk, nyarunk:
nincs nekünk csak két évszakunk.
Szeretkezünk.Ilyenkor nincs szavunk az elmúlásra,
hullásra állnak a falevelek, ereszt a kéz, és
madarak vernek tanyát az eresz alatt.
A fák csak átmeneti szállást adnak a két évszak között.
Nem is baj, hogy virágba szökött az ősz bennünk,
s üres már a kamra...félretesszük az eszünk,
s holnapra lesz mindenünk;
ma nélkülözzük egymást.
Ma nélkülözünk.