Harangjáték

Ő volt a hang,
én a harang,
s rajtam a szoknya:
giling-galang;
lengett jobbra-balra,
mint a súlyos ólom.
Nehezült a hang,
nehezült a szoknya,
kongott-bongott
az üresség bennünk;
hang és test közötti távolság,
tér a lábak és az anyag között.
Megtestesült szólam:
hangot adott róla, rólam,
s a létezés, mint a test,
betöltötte a teret,
végigszaladt a macskaköves
utakon, a gerincoszlopon,
elérve a vágyat,
hogy ütött, mint az óra,
s mi vártunk vádlón
az utolsó gongra.