Életjel

Van úgy, 

hogy egy percre megszakad...

Benned az élet,
egyetlen pillanatra
semmivé lesz...

Nem kell hozzá sok,
csakhogy kibillenjen
a megszokott,
hogy sokan legyenek
körülötted boldogok,
miközben Te
boldogtalan vagy.
Magasra húzott falakat
aprít semmivé a szél.
Valami benned motoszkál,
de nem beszél,

legalábbis nem veled.

Egyszer elmondta, hogy szeret...

Ezt becsüld meg,
tudd, hogy sokat ér
minden perc veled.
Egy lélegzet, még egy...
Tudd, hogy ez az élet,

tetten érted,

ez az a pillanat!
Itt maradt,
fogja a kezedet,

lesi a monitoron
mi lesz veled:
hullám, egyenes,
végül a vétel...
megszokod, hogy
megszakad.

Vesztes kör

Az időt osztjuk, mint a kártyát,
ki, szét, el...
Összekeverjük a múltat
a jelennel,
herdáljuk, amíg lehet,
amíg a partinak vége lesz,
az utolsó körben a bűneink helyett,
amit nem követtünk el, azt gyónjuk meg.
Végül nyílt lapokkal játszunk:
az időt vesztegettük el
pedig spóroltunk,
mindig spóroltunk a jövővel.

Mintázat

Én a vonatkozó névmás vagyok,
el vagyok rejtve a versben,
ha figyelmesen olvasod,
megtudod, hova rejtettek engem.

A történet ott kezdődik...
(ahol egy másik véget ért.)
Játékkockákat kaptunk,
álmokat építettünk,
majd jól befalaztuk.
(Megdolgoztunk mindenért.)

Két pont között közönyös az ember 
a járt utakról letérni nem mer.
A partot elhagyva vissza-vissza néz,
de egyedül az ő lábnyomát mossa el a víz.

Összekapaszkodunk, akár az atomok,
nem magányosak a magányosok.
Minden csak látszat, amit látsz,
a véredben kering ez a tánc.

Én a részlet vagyok, ne keress,
nézd inkább a képet,
hogy perspektivikusan
végülis egészen szép lett.

Ha sokáig nézed, hasonló lesz az élet
ehhez az ütött-kopott, egyszerű képhez.

Bennünk a csend...(Szösszenet még a Szemhatárátkelésből)

Bennünk a csend, mint pókfonat:
behálózza a sarkokat,
és, mint patakban éjjel a csobbanás,
megriasztja ölelkező vérünk:
Ilyenkor megalvadnak köztünk a szavak,
s csak egymásért élünk.

Piszkozat az agyban...

Írok egy verset fejben, 
ha olvasod már lejegyeztem.

Csak egy helyben állok a versben,
ott van ő...,
az Isten szívdobogása az idő, 
ringat.
Arcokat lapoz a szél,
mindenki útban van valaki felé.
Rajzol a lélek,
mióta élek, nézem a képet.
A múlt foltokat hagy,
összefog a jelen, 
a jövő itt fut a tenyeremen.

Új arcot festenek neked az évek,
sokáig nézlek...
Az Isten szíve dobban-dobban,
az óra mutatója kibillen a szívben,
azt ígérted, elhiszel innen.

A szó: szeretlek,
benn reked, felissza a lélek.
Rád találtam,
de nem Téged... 
keresgéllek, hívlak,
de már másképp hívnak.

Valami birizgál...

Minden szó idő- és térfolyosó


Minden író, olvasó,
találkozó és elfutó,
próbálta már szavakba 
önteni, mit jelent otthon 
lenni valahol
Európában, egy csücsökben,
ahol gyerekként gügyögtem,
ahol először lett teste 
a világnak, amit lesve, 
mesékből este, 
és sokat elesve
tanultam.
Ahol, mint a gyurma,
nyelvhegyre lett gyúrva
minden szó:
anya, gyöngy, haza,
Kosztolányi gyermekpanasza,
mi a szép és mi a...
József Attila ódákat zengett,
és sokan mások is,
névvel vagy név nélkül,
hévvel vagy hév nélkül,
arról, hogy mit üzenget,
amitől először a mellkas zengett,
majd minden szó:
Volt és lesz is még itt
álmodó!
Múlt és jelen közt
az út járható.
Ha elmentél, visszajöhetsz,
ismernek még itt a kövek,
beszéled még azt a nyelvet,
ami egy országot közössé tesz...
És a hamisított történelem,
hamisítatlanul itt van velem.
Ha rájössz, hol keresd,
keresés nélkül megleled.
Ha nem mentél innen sehova,
ha jobb sorsért lettél mostoha,
akkor is magyarul mondod,
hogy soha.
Közel és távol,
mindenkiben lángol,
az otthona.

Tévedés

Végül mégis csak vége lett,
sok kis halál elhozta a végzetet.
Lekerült a közös kép...
Csuda jó volt, csuda szép,
klassz emlék lesz,
csak még ég.


Annyira friss a seb,
hogy évekig hegedhet:
Néhány "gyógyír", "sebtapasz",
aztán jön még "új tavasz".


Újra lesz a csóknak íze,
összeolvad még a test,
újra reszkethet a lélek
hogy valaki majd (el)meneszt.

Pedig azt hittem,
ezután csak karcolás lesz
minden "bűnbeesés";
Nem lesz többé,
hisz csak egyszer lehet,
a Paradicsomból kiűzetés.