vetkeztek volna le, olyan ez a tél.
Zavarba jön a meztelenségtől,
és köddel lepi be…
Minden eltűnik, amihez hozzáér:
a fák, a táj, Te és én, a hajlatok,
amikor a két karod ölel
a világtól messze el és én csak hallgatok,
mintha soha egyetlen szó sem
született volna meg belőlem
Neked, veled, érted,
és most nem is érted ezt a nagy hallgatást,
pedig rajtunk kívül nincs is itt senki más.
Te jutsz eszembe a csöndről,
Téged idéz meg a köd,
a meztelen fák, a hallgatás,
az ölelés, és Téged hoz elém
az éj és a hajnal közötti rés,
mikor csak úgy belépsz
és megtelik Veled az egész.
Az Életem. Így hívlak,
és tudom, hogy mennyire nem kevés,
de mindenhez, amit akarok Veled
mégsem egészen elég.
