Hontalanul ilyen lehet

Vét. Levet.
Ruhát. Hitet.
Lép. Keres.

Magát. Hazát. Helyet.
Haza helyett otthont,
otthon helyett Hazát.

Mindenhol és mindenben
magát, csak magát,
csak magá(ny)t.

Keringő egy messzi tájon

Mint egy keringő egy messzi tájon,

ott felejtett puha lábnyom,

leheletnyi csók a szájon,

sejteni, hogy nem csak álom

a létezésed, létezésem,

nem csak az én tévedésem...

Minden igaz a szívem mélyén:

... melletted örökké én.

Te jutsz róla eszembe

Mintha a fák is csak megszokásból 
vetkeztek volna le, olyan ez a tél.
Zavarba jön a meztelenségtől,
és köddel lepi be…
Minden eltűnik, amihez hozzáér:
a fák, a táj, Te és én, a hajlatok,
amikor a két karod ölel 
a világtól messze el és én csak hallgatok, 
mintha soha egyetlen szó sem 
született volna meg belőlem
Neked, veled, érted,
és most nem is érted ezt a nagy hallgatást,
pedig rajtunk kívül nincs is itt senki más.

Te jutsz eszembe a csöndről,
Téged idéz meg a köd,
a meztelen fák, a hallgatás,
az ölelés, és Téged hoz elém
az éj és a hajnal közötti rés,
mikor csak úgy belépsz 
és megtelik Veled az egész.

Az Életem. Így hívlak,
és tudom, hogy mennyire nem kevés,
de mindenhez, amit akarok Veled
mégsem egészen elég.

Már

Esetleges ébredéseink száma
csökken,
ahogy telik-múlik,
ami telni-múlni szokott.
A fiókok megtelnek,
a szobában egyre kevesebb
hely jut nekünk.
Már a földön szeretkezünk.
Elfelejtett arcok, kezek,
másokkal töltött érintkezések
törnek ránk ajtót, ablakot.
A kitaposott utakon vissza-
visszajárunk:
A tett színhelye lesz a halottas
ágyunk.

Szerelmeim

Az első jó lecke volt:
egy puszinak becézett csók,
egy kézfogás, és viszlát…

A második titok volt,
láthatatlan forrt a szív,
ettől lett szép a múlt.

A harmadik vérré vált,
mint a víz, 
dallama visszahív…

A negyedik utazás, 
lebegő, fontos, mint a levegő.
Nem hozza vissza senki más.

És a szív romjait söprő elsöprő
sokadik a sors,
és az utolsó, az most..

Úttalan utak a bőr alatt

Kiszögel a lélek, a szemeim mögé tesz 

egy képet, belelépek, máris ott vagyok,
Ebben a képben  egészen  mást jelentenek
a hétköznapi házsorok:

A-betű a tető, H- a ház,
annyi H, ahány emelet,
annyi hiány, ahányszor nem
lehettem ott Veled.

Fej vagy írás ez a kép,
amibe a versbeli én belelép,
vagy csak puszta betűlabirintus,
ahol nem fér meg semmi
„kéz kezet mos”?

Minden tiszta, fut a tinta
a bőr alatt, valaki most írja
 a sorsomat.

Követem a sorokat:
házak…
valahol majd csak megtalállak.

A Nap lepattanó fénye alatt

Ahogy a fák vetkeznek
a Nap lepattanó fénye alatt
szikrázik az est, zuhogni kezd…
Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz…

Valahol focimeccs, 
mérkőzik két csapat, szurkolnak…
Nekünk nem szurkol senki sem,
pedig nagy verseny a szerelem:
Vagy ő szeret, vagy én szeretem…
Nincs egyszerre érkezés,
de ha mégis van, az csodaszép:

Pillanatra megáll a szívverés,
alvadt érzések helyett,
újakkal telik meg az egész,
betölti a kihűlt helyeket,
a test lángolni kezd Veled,
és a szó: szeretlek…
végigsimogat.

Rég volt már, hogy vártalak,
akárhogy lesz,
a zuhogó esőben szikrázik
az est,
a Nap lepattanó fénye alatt,
ahogy a fák,
ismét egymásnak vetkőzik két világ.