TÁVLATOK

A szív és az ész között
kifeszül a lét.
A lélek teregeti szennyesét.

Az agyhalálnál csak a
szívhalál a rosszabb,
az egyikbe belehalsz,
de a másik…
pár napot még hozhat.

Nyárban születtem, de ősz vagyok:
szívemből leveleket hullatok,
tenyeremet átszövik a hullócsillagok...

Hullahopp,
a csípő körül forog.
Évgyűrűk a törzsön,
számolni nincs erőm,
de minden körét őrzöm.

Tereget a lélek:
először aggat zsinórra
engem és téged.
A félelmeket megszárítja a szél.

Az agy hallgat, most a szív beszél:
„Nézd, az ott a Göncölszekér!”

Fönt-lent, bal-jobb

Nem csak a templomban van áhítat.

(Írd le máshogy.)

Van az a hajó, amit átitat a halál.
A földön van, nem a vízen jár,
de azt mondják, hogy összeköt az éggel,
ha összeilleszted a balt a jobb kézzel, és térddel
a kereszt előtt kimondod, hogy ámen.

Ha nem tudod, mit csinálj,
mert nincs benned szentség,
azt mondják, akkor is jár az Istenség,
és ha megtérsz, akár jó is lehetsz,
csak meg kell gyónnod a vétkeidet.

Fönt-lent, bal-jobb, mikor belépsz,
szentelt vízzel a kereszt előtt,
akkor is, ha nem volt keresztelőd.

Ma úgy nősz fel,
hogy nincs Istened, Hazád,
az értéket kívül keresed,
ha hiányzott apád, vagy anyád.

A dédnagyanyámban megfért
egy egész ország, mikor imádkozott.
Ha valami nem jön össze,
Te a kormányt szidod.

A hit ma annyi, hogy elhiszed,
ha a tévében valaki valamit elhitet.
Számodra valódi kapcsolat az internet,
fent vagy a fészen, és vakon vásárolsz
még nokedlit is készen.

Van az a hajó, amit átitat az élet,
ami áldottá tehet engem és téged.

Van ott egy kereszt, ami előtt
nem old fel a gyónás,
a fönt-lent, bal-jobb se.
Ezt a keresztet egy élethosszig 
nem dobhatod le.

Hontalanul ilyen lehet

Vét. Levet.
Ruhát. Hitet.
Lép. Keres.

Magát. Hazát. Helyet.
Haza helyett otthont,
otthon helyett Hazát.

Mindenhol és mindenben
magát, csak magát,
csak magá(ny)t.

Keringő egy messzi tájon

Mint egy keringő egy messzi tájon,

ott felejtett puha lábnyom,

leheletnyi csók a szájon,

sejteni, hogy nem csak álom

a létezésed, létezésem,

nem csak az én tévedésem...

Minden igaz a szívem mélyén:

... melletted örökké én.

Te jutsz róla eszembe

Mintha a fák is csak megszokásból 
vetkeztek volna le, olyan ez a tél.
Zavarba jön a meztelenségtől,
és köddel lepi be…
Minden eltűnik, amihez hozzáér:
a fák, a táj, Te és én, a hajlatok,
amikor a két karod ölel 
a világtól messze el és én csak hallgatok, 
mintha soha egyetlen szó sem 
született volna meg belőlem
Neked, veled, érted,
és most nem is érted ezt a nagy hallgatást,
pedig rajtunk kívül nincs is itt senki más.

Te jutsz eszembe a csöndről,
Téged idéz meg a köd,
a meztelen fák, a hallgatás,
az ölelés, és Téged hoz elém
az éj és a hajnal közötti rés,
mikor csak úgy belépsz 
és megtelik Veled az egész.

Az Életem. Így hívlak,
és tudom, hogy mennyire nem kevés,
de mindenhez, amit akarok Veled
mégsem egészen elég.

Már

Esetleges ébredéseink száma
csökken,
ahogy telik-múlik,
ami telni-múlni szokott.
A fiókok megtelnek,
a szobában egyre kevesebb
hely jut nekünk.
Már a földön szeretkezünk.
Elfelejtett arcok, kezek,
másokkal töltött érintkezések
törnek ránk ajtót, ablakot.
A kitaposott utakon vissza-
visszajárunk:
A tett színhelye lesz a halottas
ágyunk.

Szerelmeim

Az első jó lecke volt:
egy puszinak becézett csók,
egy kézfogás, és viszlát…

A második titok volt,
láthatatlan forrt a szív,
ettől lett szép a múlt.

A harmadik vérré vált,
mint a víz, 
dallama visszahív…

A negyedik utazás, 
lebegő, fontos, mint a levegő.
Nem hozza vissza senki más.

És a szív romjait söprő elsöprő
sokadik a sors,
és az utolsó, az most..