Vallomás az írásról

Az írás alapvetően MEGŐRZÉS. 

Vannak, akik magukat akarják az utókorra hagyni, 
és vannak, akik a szövegeikben hibernálni akarják azokat,
akiket, amiket az életben szerettek. 

Én az utóbbi csoportba tartozom. 
Élmény-, érzésgyűjtő vagyok.

Innentől kezdve semmi sem MŰ,
amit sikerül szavakkal közre fognom.

(sajnos) Nagyon is valódi. IGAZI.

Téged siratlak

Mindenkinek, aki megnevettette, aki szerette és, akit szeretett. Köszönet. Én ezzel a verssel szeretném leróni végső tiszteletemet, hálaként, hogy az unokája lehettem én is.( Pacsirtakörtének nevezte a körtéit. Fagyökérnek a házi füstölt kolbászt.)

A tél, mint, aki tudja,
hogy hamarosan vége lesz,
beleheli még utoljára
az egész kertedet:

a körtefád alatt hóvirág
virít,
mintha a pacsirtakörték 
érkezését várná.

Emlékszel? Te nevezted így.

Hó nincs, ami melegen 
körülölelné a veteményt,
csak tél van, és a hideg, 
ami kiszorítja a fényt.

Virág is csak az,
amit majd a sírodon hagyok,
vagy gyerekként képzelem,
hogy oda tesznek a nagyok.

De bennem minden hófehér,
pedig feketét illene,
most, hogy elmentél, Papa,
ki viszi majd a gyereket haza…

Ki szól majd, hogy érik a körte,
és kit kell majd megnevettetnem érte?
Ki főz majd pálinkát a kihűlt testnek,
ki mesél majd a múltról, amikor Téged kereslek?

Ki visz ki a kertbe,
hogy megmutassa, miért érdemes
a földben életre nevelni
minden kis gyökeret?

És végül, ki lesz az, akit ezután
titkon úgy szerethetek,
mintha még mindig létezne 
bennem az a gyerek?

(Papa, most Veled ölelem
a „fagyökereket”.)

Már nem vers (In memoriam Weöres Sándor)

Puha lepkeszárny. 
Már nem ver (de) s. Szétterül.
Papíron kígyózó betűlánc elmerül.
Ébren is álmodik, álmában elrepül.

Puha lepke (sz) árny. 
Már nem ver (de) s. Szétfoszlik.
A papíron betűlánc kígyózik. Eloszlik.

Mikor az emlék a szívre hűl,
valami kattan legbelül:
az élet szétterül,

ami volt, felbukkan,
felbukkan, elmerül,
minden megy emberül,
EMBERÜL LEGBELÜL.

Őszi rapszódia

Már nem jelent semmit a lélegzet,
mikor kiáramlik belőled,
és végigsimít az arcomon;
mert megint túl közel vagyok,
mint Ikaroszhoz a Nap,
és megint megégeted magad.
De túléled akkor is, 
ha harmadfokú,
mert másodlagos, 
ki van veled,
ha nem vagyok (ott).

A naplementével elpezseg a hit.
Hulló levelek, integető tenyerek.
Csak port és hamut hagyott a nyár.
Aki szelet vet, vihart arat,
és köddé válik, ha kell,
persze, ha újra látod, azt hazudja
majd, nem felejtett el.
Olyan az idő rajtad,
mint hullám a tengeren:
a partot betakartad,
és a csend távozó idegen.
Hajó-vágyat bontogat a szél,
titkon nevet is ad neki: Remény.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy az, aki halott 
nem hagyhat csak 
egy élőben nyomot.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy aki élő, halottban 
már nem hagyhat nyomot.

Szüret

Az ősz vérbeli kurtizán:
Rávesz, hogy fröccs helyett
tisztán csak bort igyál;

Szeptembertől decemberig 
vetkezik, fürtjeiről mustot 
csepegtet poharadba.

Egyetlen fiatalként 
vénasszonyokkal érkezik,
és az élet ellen vétkezik,
mikor halálra fagy.

Kacagása szélsüvítés,
sírása zuhogás,
hallgatása végtelen
mélységű zuhanás.
Tekintetében levélörvény,
és benne törvény: a pusztulás.

Az ősz vérbeli kurtizán,
akinek ölében elég a világ.

Miért lenne gyáva, aki fél?

Ugrálunk, mint cirkuszban a bolhák,
üvegbura felettünk. Korlát.
A nagy harcban elvész a cél,
a folyókban patakzik a vér…

Kikapcsolom a híreket,
hátha akkor nem ölnek meg
több ártót és ártatlant.

Kicseréltem reggel a paplant?
Teliholdkor nyugtalanul alszom,
azt álmodom, ez is az én harcom:

Hogy a társadalom fogyasztói
közül vagyok egy; 
hogy egymást emésztjük Bábelében;
hogy ott a csontom, és abból dől össze 
az a soha fel nem épülő torony;
hogy értetlen és kérlelhetetlen vagyok,
mint azok a kicsik, akik nagyok.

Azt álmodom, én is Káin vagyok,
nem számít magyar, lengyel vagy orosz,
egy vagyok a sok közül, aki oroz.

A rengetegben rengetegen 
rengetjük meg Isten hitét bennünk.
Az ölbe tett kéz is csak fegyver,
és a puskacső túloldalán ott egy ember.

Az üvegburát levették, 
ne gondold, hogy ott van.
A határ is csak képzelet,
ahol Ábel elveszett,
de az Isten ott van,
és már nem kell hely a sorban.

Bársony

A csillagpázsit alánk hull,
mint szem mögé az álom.
Meztelen talpad az Égen
az egyetlen lábnyom.

Testem rád feszül, mint a bársony,
nincs határ a Te és én között,
szökik szemünkből az álom…

Valaki a szívemben jár, nesztelen a lépte.
Keresem, de nem találom.
Talán te vagy, de lehet, hogy mégse.

Tegnap platán voltam,
hullott a kérgem,
múlt volt minden,
amit át kellett lépnem.

Élni mit kell túl folyton?
Érzések babilonját magamba fojtom:
nem értesz és nem értelek,
mégis ölelve szorít kezed.

Tükörben árnyék szemed…
A víz fodrozódik, emlékezek.
Vajon délibáb vagy valóban 
igazi az út, amin megyek?

Nem vagy ott, csak fantom,
mint a szíved.