Őszi rapszódia

Már nem jelent semmit a lélegzet,
mikor kiáramlik belőled,
és végigsimít az arcomon;
mert megint túl közel vagyok,
mint Ikaroszhoz a Nap,
és megint megégeted magad.
De túléled akkor is, 
ha harmadfokú,
mert másodlagos, 
ki van veled,
ha nem vagyok (ott).

A naplementével elpezseg a hit.
Hulló levelek, integető tenyerek.
Csak port és hamut hagyott a nyár.
Aki szelet vet, vihart arat,
és köddé válik, ha kell,
persze, ha újra látod, azt hazudja
majd, nem felejtett el.
Olyan az idő rajtad,
mint hullám a tengeren:
a partot betakartad,
és a csend távozó idegen.
Hajó-vágyat bontogat a szél,
titkon nevet is ad neki: Remény.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy az, aki halott 
nem hagyhat csak 
egy élőben nyomot.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy aki élő, halottban 
már nem hagyhat nyomot.

Szüret

Az ősz vérbeli kurtizán:
Rávesz, hogy fröccs helyett
tisztán csak bort igyál;

Szeptembertől decemberig 
vetkezik, fürtjeiről mustot 
csepegtet poharadba.

Egyetlen fiatalként 
vénasszonyokkal érkezik,
és az élet ellen vétkezik,
mikor halálra fagy.

Kacagása szélsüvítés,
sírása zuhogás,
hallgatása végtelen
mélységű zuhanás.
Tekintetében levélörvény,
és benne törvény: a pusztulás.

Az ősz vérbeli kurtizán,
akinek ölében elég a világ.

Miért lenne gyáva, aki fél?

Ugrálunk, mint cirkuszban a bolhák,
üvegbura felettünk. Korlát.
A nagy harcban elvész a cél,
a folyókban patakzik a vér…

Kikapcsolom a híreket,
hátha akkor nem ölnek meg
több ártót és ártatlant.

Kicseréltem reggel a paplant?
Teliholdkor nyugtalanul alszom,
azt álmodom, ez is az én harcom:

Hogy a társadalom fogyasztói
közül vagyok egy; 
hogy egymást emésztjük Bábelében;
hogy ott a csontom, és abból dől össze 
az a soha fel nem épülő torony;
hogy értetlen és kérlelhetetlen vagyok,
mint azok a kicsik, akik nagyok.

Azt álmodom, én is Káin vagyok,
nem számít magyar, lengyel vagy orosz,
egy vagyok a sok közül, aki oroz.

A rengetegben rengetegen 
rengetjük meg Isten hitét bennünk.
Az ölbe tett kéz is csak fegyver,
és a puskacső túloldalán ott egy ember.

Az üvegburát levették, 
ne gondold, hogy ott van.
A határ is csak képzelet,
ahol Ábel elveszett,
de az Isten ott van,
és már nem kell hely a sorban.

Bársony

A csillagpázsit alánk hull,
mint szem mögé az álom.
Meztelen talpad az Égen
az egyetlen lábnyom.

Testem rád feszül, mint a bársony,
nincs határ a Te és én között,
szökik szemünkből az álom…

Valaki a szívemben jár, nesztelen a lépte.
Keresem, de nem találom.
Talán te vagy, de lehet, hogy mégse.

Tegnap platán voltam,
hullott a kérgem,
múlt volt minden,
amit át kellett lépnem.

Élni mit kell túl folyton?
Érzések babilonját magamba fojtom:
nem értesz és nem értelek,
mégis ölelve szorít kezed.

Tükörben árnyék szemed…
A víz fodrozódik, emlékezek.
Vajon délibáb vagy valóban 
igazi az út, amin megyek?

Nem vagy ott, csak fantom,
mint a szíved.

PARÁZSLAT

Levelet hagyott küszöbömön az ősz.
Azt írta, a nyárban elidőz.
Idén nem öltözteti maskarába a fákat,
és aztán nem vetkezteti
le sem

veszem a szemem,
 - sárguló levél -
a falon a képről
rám néz a nagyanyám.

Őt nem kímélte az ősz,
minden hajlatán levél időz…
…talán a húsát is lemarta már
 az a sok évszak azóta,
hogy a halálban meztelen

talppal éget a járda,
úgy vágyom az örök nyárra, 
nyársra tűz minden múltat a jelen,
hagyom parázslani, aztán elengedem. 

Kaleidoszkóp

Esik az eső, veri az ereszt.
Beeresztem, hátha kedves lesz,
de villámokat szór a szem…

Gyerek voltam, de emlékszem:
Csak csöpögött a víz,
az álom esőkabátja betakart.

Talán sírtam is, 
mert elállni nem akart.
Csak lélegeztem ki-be
rutinszerűen a semmit.

A felnőttek mindent megtettek,
de nem hoztam magammal csak ennyit…
Egy pocsolyában elfér az egész,
az Ég belebámul, aztán belevész.

Szélmalomharc

Rajthoz állsz,
mint mindenki más.
A szíved felsérti
szárnycsontod, úgy ver.

Valami dördül,
a térd meghajlik,
a hát görbül,
kezeid melletted a pályán…

Ez minden, amit akarsz,
lök rajtad egyet az aszfalt.
Véred, mint dagály 
idején a tenger…
Nincs olyan ember,
aki leelőz.

Aztán persze jön az élet,
egy lépéssel mindig előtted;
a káprázat, a cél,
mindig még tovább ér.

Felsejlik, mint víztükör, 
az arcod:
nem végleges, végtelen
a harcod.

Mint egy csapat háborús hős,
úgy zárkóznak fel az emlékeid:
Hogy célba érsz-e? Nem kérdezik.