Nem bírom leírni

(Legyen pont a pont,
a vessző sokat ront,
ha hamis, nem odavaló,
mert bizonytalan,
és megtörik a szó.)

Írtam már rólad korábban,
de nem ismertelek,
a végzetről írtam,
de nem volt még neved.

Arról szólt a vers,
hogy valaki szeret,
leírtam azt is,
milyen lesz Veled:

Az élet, a csend,
a szeretkezés, levés,
és tudtam már akkor,
nem lesz sok és
nem is lesz elég,
és, hogy nagyon fog
fájni az elengedés.

Most megtörtént minden,
mintha én írtam volna:
az élet, a csend,
a szeretkezés...
 
de az utolsót
nem bírom leírni,
... olyan nehéz.

Lélekvitorla

Feljön a tenger a teraszig,

nézem a köveket, nem vagy itt.

Zenél a dagály, zúg a part,
míg lebegek, felszínen tart
az érzés, ami körülölel,
hogy nem veszíthetlek el.

Kifeszül a lélek a testben,

vitorlavászon, (el kéne mennem).
Fodrozódik a szoknya, mint a víz,
nem soká jön a szél, messzire visz
hangja, mint a tied, suttogó,
fuldokló: helló, helló, helló...

Lélekvitorlát bont a test,

parttalanság kint és bent.

Zenél a köveken a tenger,

a teraszig jön az Adria.

Nincs olyan ember,

aki ne hinné el,
hogy ez csoda.

Budapesten a nyolcadikon,
nélküled csak fuldoklom.

Feljön a tenger, lebegek,
nem jut eszembe,
csak a Te neved.

Idill ÖRÖKbe

Te vagy a nagykifli, Párizsban vagyunk,

mindent az ajtón kívül hagyunk.

Az eső épp nem esik, képzeljük oda,
karjaid gyűrűje most az egész szoba.

A szíved dobban, hullámot vet,
viszi a testem,
olyanok vagyunk, mint a tenger,
ebben a csendben.

A gyermek odabent

(Kemény István utánérzés számomra:)

 Hintázik a szívben egy érzés,
a kamrákban visszhang a hangja…
Ki kéne venni, olyan kicsi,
de azért már nagy, na.

Nyúlnál érte, hogy kiemeld,
de egyre csak hajtja.
Nyúlnál érte, hogy kiemeld,
de még nem hagyja.

Hintázik egy érzés:
a szívben billen
jobbra majd balra,
olyan tiszta,
hogy gyermeki az arca.

Egyszer fönt, egyszer lent,
ide száll, oda száll,
Odabent kalimpál.

A kamrákban
visszhang a hangja.
Örökre kivennéd,
de sohasem hagyja.

Leukémia

Egy kockakövön ülsz, nyirkos és hideg.

Mezítláb jöttél. Havazás lesz…

Ma talán kifekszel egy angyalt magadból,

aki már rég a testedben barangol.

Szép női neve van, csak úgy simul a nyelvre,

fel a nyelvhegyig, aztán meg le.

Ha sokáig repteted kezeid a betonon,

hófehér testeddel összeolvad a peron,

a mozgás frázisait magadba rejtve…

olyan leszel majd, mint egy preparált lepke.

Asszociációk (Filmkockák fejben)

Takarón a sorok
tekerednek rajtam,
reggelre mind
magamra csavartam.

A villanykörte pislog,
eltörött a szál,
a tenyeremben az utakon
másvalaki jár.

Dobog a lépte,
a szívhez érve
dallam hagyja el
a billentyűzetet...
Valahonnan beszélni kezd
a feledékeny emlékezet.

Sercenő gyufaszál,
a sötétbe pislog,
ebben a fényben
látom az arcod.

Elalszik.
Ez volt az utolsó szál.
Zsebében csörög a doboz,
ahogy odébbáll.

Csend, Élet!

Harangnyelv-lábaim
a szoknya alatt,
lépik a taktust,
gong a harang.
A templom tornyában
megfagyott galamb,
szobrok... fúj a szél,
a december is lassan ideér,
átgyurmázza a tájat, beleheli.
Mostanra eltűntek a fák levelei.
A köd szürke teste
lomhán szétterül,
messze zúg a város,
rossz a vétel,
az életed után
egy héttel,
álmod súlyosabb lett
a földdel,
és velem egyedül,
a neved feledésbe
merül.