A feslett nő

Foszlik testén a cérna,
elnyűtt, sokat látott darab.
Ahogy a zsebeiben matat,
mintha keresne valakit.

Miniatűrök

Sors

Erezett tenyér:
Életünk vésetei
meddig érnek el?

Emberöltő

Porból és porrá.
Bennünk hullik alá most
az idő, ugye?

Majális

A szél belekap,
ahogy a hajad lebbent
régen. Szélforgó.

Ibolya

Csokorba virág.
Boldog nagyanyák voltak
egykor, emiatt.

Gyerekjáték

Számolok. Tudod.
Elbújtál valahova?
Mindig kereslek.

Hajléktalan

Kabátot vigyél.
A szelet nem érdekli,
ki halt, ki él még.

Takaró

Hajad betakar,
növeszd körém még, kérlek.
Sűrű, mint a hó.

Józan ész

Ha mások tükre,
könnyen kicsorbulna majd,
jusson eszedbe.

Léten terem

Ma nekem nőnek
a léten szép világok,
mint neked tegnap.

Milliárd billiárd

Kóválygunk, mint egymásnak ütött
billiárdgolyók a sarki kocsma asztalán:
kilőve, úttalanul, céltalanul, ugyan már...
Mert a csíkos az ellenség, a telié a győzelem,
utoljára a feketét, aztán még egy körre jöjj velem.

Épp kivel vagyunk, annak szurkolunk, 
azon múlik minden. Ha fogadunk, 
végül tessék, itt az ingem,
gatyám rámehet egy ilyen estére veled,
ez kihívás, és persze vérre megy,
te pedig fenékig kiiszod az életet.

Kóválygunk, és leheletünket beissza a köd,
aztán hazaérve hozzám már nincs közöd.
Mint a fehér golyó az asztalon, olyan vagyok,
megadom a kezdőlökést, te meg hagyod,
hogy tőlem távol álljon minden a terepasztalon,
elég, ha elhiszem, hogy győz a csapatom.

De győzelem-e valóban, ha eltűnik innen
minden résztvevő, és a süllyesztőben
számlálhatjuk, hogy kinek mennyi
áldozata volt a csatát megnyerni?

Hólepel a szív felett

(Nagybátyám emlékére tisztelettel és szeretettel.)

Száll az idő, mint a köd,
a szárnyak alatt felnyögök.
Hideg ölel, hűl a test,
csak a virágokat menti meg
a hólepel a szív felett.

A temető ma csendesebb,
csendesebb, és fényesebb.
Szoborkertté hűl az erdő,
faágak, rideg ölelések.
Nincsenek ma temetések.

Nem halhat meg senki sem,
és meg se hallhat ma.
A csendnek nincs szava,
és nincs dobbanása se
a szívnek a hólepel alatt.

Az utolsó itt maradt lehelet
a kórházablakra fagyott.
Száll az idő, mint a köd,
életünkből félrelök.

A cserepekre hull egy árny.
Tessék: hó helyett szárny.

Egy leporolt dallam

Mint padláson oxidálódott kép,
elém lép a múltból egy dallam,
fülemre tapasztanám kezem,
de azt akarja, hogy halljam.

A pókhálós zongora megremeg,
már rég nincs rajta, 
de még érzi a kezed.

Az első akkordoknál, felszáll
a por, és egy újabb szólam, 
nem tudom eljátszani,
hiába gyakoroltam.
Nem vagyok már
az a gyerek, aki akkor
melléd telepedett,
de a billentyűk még
emlékeznek.

Halkan kúszik, mint a fény
a redőnyréseken,
a dallam időutazásra indul
velem,
míg végül minden hangra
elválik a fától egy levél,
és valaki bennem 
végleg hazatér.

Házi szőttes

Páros-páratlan sorminták vagyunk egy tervben:
Kijárom az Életet, aztán a Világegyetemre iratkozok be.
A sorból kiállás, csak egy újabb sorbaállás.
Ha választhatok, ki leszek, inkább lennék Te.
Mert a rend a lelke, és Te nagyon rendben vagy,
mindennek tudod sorát, és pótolod, ha felfeslik,
az élet szövetén, a hiányt.

Nekem nincs bajom a mintákkal, de zavarja a szemem,
és másoknak is hamar szemet szúr az ilyen. 
Mint én, tudom, senki sincsen, mert mindenki egy,
ért engem az Isten, és egy mindenkiért,
olyan meg már nincsen.

De besoroznak a gének, és egyéb szövevények, a sejtek, 
amikben visszatérő kézbesítetlen üzenetet sejtek. 
Mint anno a kártyás telefonnál: egységben az erő,
de ma már csak másolat itt minden felmenő.

Páros-páratlan, és a séma spirituális, 
sormintákban áll helyre a rend, és, ha kiállsz,
akkor is beállsz, ez már csak így megy.
Ha választhatnál, talán én akarnál lenni,
mert egy bolond százat csinál, és már néha
 egy fecske is nyarat, bár sokan nem szeretnek vetni,
de irigylik azt, aki arat.

Halálbiztos

A halálnak sok neve van.
Hívhatjuk karambolnak,
vagy emberi kéznek,
ha elrabolnak.
Áldozatnak fegyvertűzben,
vagy léleknek, ami elmegy innen.
Hívhatjuk sztróknak, ráknak,
vagy feltámadásnak.
Titoknak, amit sokan
nem látnak.
Hívhatjuk félelemnek,
menekülésnek, múltnak,
vagy papírnak,
amit lángra gyújthat
egyetlen szikra,
a figyelem hiánya,
amit rákenhetünk
valaki másra.
Hívhatjuk ajándéknak,
ami kikapcsolja a gépet.
Vagy hívhatjuk meglepetésnek.
A halálnak sok neve van,
de ez az egy: Biztos.

Az őszinteség helye

A vers az őszinteség helye.

Ne hazudd magad szebbre,

okosabbra, vagy nőbbre,

mint, amilyen vagy.

Hallod magad?

Miközben írsz, és a toll

golyója a papíron sercen,

vagy, amikor az életed múlik

egyetlen percen,

mikor a zebrára túl korán lelépsz,

és csak egy pillanaton múlik,

hogy nem kész katasztrófa az egész

út hazafelé, amikor azt se tudod 

már honnan, csak azt, hogy hova, 

vagy fordítva? Tök mindegy.

Az őszinteség a lényeg.

Dimenziókról beszélnek,

akik nincsenek sehol se otthon,

a kilincsen valaki mást éreznek még,

aki már rég nincsen, vagy aki odébb állt,

mint Te, amikor lelépsz,

pedig csak egyetlen percen múlt az egész,

csak az kellett volna, hogy lenézz a hídról,

és máris értelmét veszti minden halál.

Valaki mentőt hív, telefonál,

fél lábbal a sírban csak sejted,

ki áll otthon a telefonnál,

mikor bejelentik, 

hogy csak egy percen múlt,

de az rossz felé csúszott,

olyan ez, mint télen a nullfok.

A vers az őszinteség helye,

és most tudod, hogy túlzok,

de miközben az életben minden súlytalan,

paradoxon, hogy az életnek mégis súlya van:

hogy nem mindegy, mikor és hova lépsz,

nem lehet félreértés vagy sorszerű küldetés,

mert a pirosnál állsz, a zöldön haladsz,

és nem mindegy, hogy áltatod 

vagy megmented magad.

Talán az idő az…

Talán az idő az,
ami odáig megy a térben,
hogy végül azt csodálod
majd, ami időtlen:

Nem egy szép arcot látsz
a szemben,
vagy a szobrot bámulod
a testben…

Ami igazán szép
az a gyufa szála,
mikor belekorhad
az utolsó lángba;

A folyó medre,
mikor kifeszül;
A szikár part,
mikor dagályba merül;

A legalsó homokbuckára
hulló porszem
a homokórában, emlékszem,
minden, akárhogy forgatod, szép,
mint egy állandóan változó
kaleidoszkópkép.

Csónakos

Elrúgtam a parttól a csónakot.
A csend körül ring, mint tegnap a holnapot.
Csillagok pontrendszere beragyog,
a szívbe nézve vak vagyok.
Utat kutat az est a tenyeremben…
Álmokat csukok bele,
hogy aztán a valóra nyitva,
a csónak lelkében egy hajó titka
lebegjen, mint bennem a szikra,
ami vitorlát gyújtott:

Vajon meddig éghet a tűz a vízen?

Vallomás az írásról

Az írás alapvetően MEGŐRZÉS. 

Vannak, akik magukat akarják az utókorra hagyni, 
és vannak, akik a szövegeikben hibernálni akarják azokat,
akiket, amiket az életben szerettek. 

Én az utóbbi csoportba tartozom. 
Élmény-, érzésgyűjtő vagyok.

Innentől kezdve semmi sem MŰ,
amit sikerül szavakkal közre fognom.

(sajnos) Nagyon is valódi. IGAZI.

Téged siratlak

Mindenkinek, aki megnevettette, aki szerette és, akit szeretett. Köszönet. Én ezzel a verssel szeretném leróni végső tiszteletemet, hálaként, hogy az unokája lehettem én is.( Pacsirtakörtének nevezte a körtéit. Fagyökérnek a házi füstölt kolbászt.)

A tél, mint, aki tudja,
hogy hamarosan vége lesz,
beleheli még utoljára
az egész kertedet:

a körtefád alatt hóvirág
virít,
mintha a pacsirtakörték 
érkezését várná.

Emlékszel? Te nevezted így.

Hó nincs, ami melegen 
körülölelné a veteményt,
csak tél van, és a hideg, 
ami kiszorítja a fényt.

Virág is csak az,
amit majd a sírodon hagyok,
vagy gyerekként képzelem,
hogy oda tesznek a nagyok.

De bennem minden hófehér,
pedig feketét illene,
most, hogy elmentél, Papa,
ki viszi majd a gyereket haza…

Ki szól majd, hogy érik a körte,
és kit kell majd megnevettetnem érte?
Ki főz majd pálinkát a kihűlt testnek,
ki mesél majd a múltról, amikor Téged kereslek?

Ki visz ki a kertbe,
hogy megmutassa, miért érdemes
a földben életre nevelni
minden kis gyökeret?

És végül, ki lesz az, akit ezután
titkon úgy szerethetek,
mintha még mindig létezne 
bennem az a gyerek?

(Papa, most Veled ölelem
a „fagyökereket”.)

Már nem vers (In memoriam Weöres Sándor)

Puha lepkeszárny. 
Már nem ver (de) s. Szétterül.
Papíron kígyózó betűlánc elmerül.
Ébren is álmodik, álmában elrepül.

Puha lepke (sz) árny. 
Már nem ver (de) s. Szétfoszlik.
A papíron betűlánc kígyózik. Eloszlik.

Mikor az emlék a szívre hűl,
valami kattan legbelül:
az élet szétterül,

ami volt, felbukkan,
felbukkan, elmerül,
minden megy emberül,
EMBERÜL LEGBELÜL.

Őszi rapszódia

Már nem jelent semmit a lélegzet,
mikor kiáramlik belőled,
és végigsimít az arcomon;
mert megint túl közel vagyok,
mint Ikaroszhoz a Nap,
és megint megégeted magad.
De túléled akkor is, 
ha harmadfokú,
mert másodlagos, 
ki van veled,
ha nem vagyok (ott).

A naplementével elpezseg a hit.
Hulló levelek, integető tenyerek.
Csak port és hamut hagyott a nyár.
Aki szelet vet, vihart arat,
és köddé válik, ha kell,
persze, ha újra látod, azt hazudja
majd, nem felejtett el.
Olyan az idő rajtad,
mint hullám a tengeren:
a partot betakartad,
és a csend távozó idegen.
Hajó-vágyat bontogat a szél,
titkon nevet is ad neki: Remény.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy az, aki halott 
nem hagyhat csak 
egy élőben nyomot.

Nem tudom, miért lep meg 
a parton a lábnyomod, 
hiszen tudom már rég, 
hogy aki élő, halottban 
már nem hagyhat nyomot.

Szüret

Az ősz vérbeli kurtizán:
Rávesz, hogy fröccs helyett
tisztán csak bort igyál;

Szeptembertől decemberig 
vetkezik, fürtjeiről mustot 
csepegtet poharadba.

Egyetlen fiatalként 
vénasszonyokkal érkezik,
és az élet ellen vétkezik,
mikor halálra fagy.

Kacagása szélsüvítés,
sírása zuhogás,
hallgatása végtelen
mélységű zuhanás.
Tekintetében levélörvény,
és benne törvény: a pusztulás.

Az ősz vérbeli kurtizán,
akinek ölében elég a világ.

Miért lenne gyáva, aki fél?

Ugrálunk, mint cirkuszban a bolhák,
üvegbura felettünk. Korlát.
A nagy harcban elvész a cél,
a folyókban patakzik a vér…

Kikapcsolom a híreket,
hátha akkor nem ölnek meg
több ártót és ártatlant.

Kicseréltem reggel a paplant?
Teliholdkor nyugtalanul alszom,
azt álmodom, ez is az én harcom:

Hogy a társadalom fogyasztói
közül vagyok egy; 
hogy egymást emésztjük Bábelében;
hogy ott a csontom, és abból dől össze 
az a soha fel nem épülő torony;
hogy értetlen és kérlelhetetlen vagyok,
mint azok a kicsik, akik nagyok.

Azt álmodom, én is Káin vagyok,
nem számít magyar, lengyel vagy orosz,
egy vagyok a sok közül, aki oroz.

A rengetegben rengetegen 
rengetjük meg Isten hitét bennünk.
Az ölbe tett kéz is csak fegyver,
és a puskacső túloldalán ott egy ember.

Az üvegburát levették, 
ne gondold, hogy ott van.
A határ is csak képzelet,
ahol Ábel elveszett,
de az Isten ott van,
és már nem kell hely a sorban.

Bársony

A csillagpázsit alánk hull,
mint szem mögé az álom.
Meztelen talpad az Égen
az egyetlen lábnyom.

Testem rád feszül, mint a bársony,
nincs határ a Te és én között,
szökik szemünkből az álom…

Valaki a szívemben jár, nesztelen a lépte.
Keresem, de nem találom.
Talán te vagy, de lehet, hogy mégse.

Tegnap platán voltam,
hullott a kérgem,
múlt volt minden,
amit át kellett lépnem.

Élni mit kell túl folyton?
Érzések babilonját magamba fojtom:
nem értesz és nem értelek,
mégis ölelve szorít kezed.

Tükörben árnyék szemed…
A víz fodrozódik, emlékezek.
Vajon délibáb vagy valóban 
igazi az út, amin megyek?

Nem vagy ott, csak fantom,
mint a szíved.

PARÁZSLAT

Levelet hagyott küszöbömön az ősz.
Azt írta, a nyárban elidőz.
Idén nem öltözteti maskarába a fákat,
és aztán nem vetkezteti
le sem

veszem a szemem,
 - sárguló levél -
a falon a képről
rám néz a nagyanyám.

Őt nem kímélte az ősz,
minden hajlatán levél időz…
…talán a húsát is lemarta már
 az a sok évszak azóta,
hogy a halálban meztelen

talppal éget a járda,
úgy vágyom az örök nyárra, 
nyársra tűz minden múltat a jelen,
hagyom parázslani, aztán elengedem. 

Kaleidoszkóp

Esik az eső, veri az ereszt.
Beeresztem, hátha kedves lesz,
de villámokat szór a szem…

Gyerek voltam, de emlékszem:
Csak csöpögött a víz,
az álom esőkabátja betakart.

Talán sírtam is, 
mert elállni nem akart.
Csak lélegeztem ki-be
rutinszerűen a semmit.

A felnőttek mindent megtettek,
de nem hoztam magammal csak ennyit…
Egy pocsolyában elfér az egész,
az Ég belebámul, aztán belevész.